Észak-magyarországi Civilekért Egyesület

 

 Beérkezett történetek a 2011. március 31-én kiírt, "Az Év Önkéntes Története" pályázatunkra

 

19. Horváth Zsuzsa

A teljes történet az alábbi linken olvasható:

bme-zold-kor.pdf 

Képek a tevékenységről:

 

18. Gajda Nóra, Vajdaság

Az év önkéntes története

Számomra az év önkéntes története ez év februárjban kezdődött. Már korábban is foglalkoztattak a nagycsaládokat érintő témák. Egy erről szóló rádiós műsor hozta meg a kedvem ahhoz, hogy alaposan utána járjak, mivel is jár egy egyesület megalapítása. Az önkéntesség első lépései voltak ezek. Elsők ebben az évben, hiszen már ezt megelőzően is foglalkoztam ilyen munkával. Azt, hogy ezt tudatosan tettem e vagy sem, nem tudom, de mi mindig is úgy éreztem, hogy a meglévő teendőim mellett, nekem van más dolgom is itt a Földön.

Kerestem a hozzám hasonló beállitottságú, elszánt embertársaimat, így március 21 -én, a tavasz első napján, egy alakuló közgyűlés keretében megalakult a Kolibri Nagycsaládosok Egyesülete Hajdújáráson( Szabadkától 12 km) Összesen öt szomszédos település nagycsaládjait karoltuk fel. Vajdaságban ezt megelőzően már 18 ilyen egyesület működött. Miénk lett a 19. –ik. Minden teepülésnek egy – egy koordinátort választottunk. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy elnöke legyek az egyesületnek. Rendezvényeinket felváltva az öt település egyikén tartjuk, úgy hogy mindegyik életébe törénjen valami és így koordinátoraink is egyformán vehetik ki részüket a szervezésben. Tanácsot, segítséget a Szövetségtől kérhetünk. Megmozdulásainkba rendszeressen bevonjuk az iskolák tanulóit és az óvodásokat. Ebben nagy segítőink a pedagógusok. Valamilyen szinten ők is kiveszik részüket az önkéntes munkában, hiszen már ez a fajta munka nem tartozik a munkakörükbe.

Eddig összesen három rendezvényen vagyunk túl. A legsikeresebbnek az I. Bringatúta bizonyult, ami a  Ludasi tó körüli túrát jelentette kerékpárral. Kortól és tagságtól függetlenül bárki részt vehetett rajta.

 

 

Talán a legfontosabb, hogy olyan dolgokat szervezzünk, amivel mások nem foglalkoznak. Megmozdulásink egyik célja a nagycsaládok egymást ismerő és segítő közösségekké való szervezése, formálása.

Úgy gondolom, hogy már akkor is sok ember végzett önkéntes munkát, amikor ez a kifejezés nem vot ilyen népszerű, mint ma, de ugyanakkor lehet még most sem eléggé az, hiszen országunkban (Szerbiában), a lakosság mindössze 4 százaléka foglalkozik önkéntes munkával, mig a Skandináv országokban ez meghaladja a 60 százalékot..

Az önkéntes munka határozottságot magabiztosságot és önbizalmat követel és ad, teljesebb emberré tesz. Kihívás mindazoknak, akik meg szeretnék tudni mire képesek. Sokak szerint fanatikusoknak való. Én nem érzem magam annak, csak elszántnak. Átalában elszánt vagyok céljaim megvalósítása kapcsán és lehet ez is hozzájárul a sikerek eléréséhez. Persze az is fontos, hogy céljaink mennyire reálisak és megvalósíthatók, de ha az ember keveset vár, akkor minden ajándék ... A sikerélmények pedig egy újabb jótettet motiválnak.

Véleményem szerint önkéntességgel nem feltétlenül az foglalkozik, aki “megteheti”.Aki ezt a munkát bevállalja, sok időt és pénzt fektet bele. Sok jómódú ember hasznos időtöltése lehetne az önkéntesség!

Ez a munka a közös jó érdekében zajlik. Vele sok olyat megvalósíthatunk egy civil szervezten belül, amire civilként nem lenne lehetőség.

Az önkéntesség egyenlő a példamutatással, hiszen egy dán közmondás szerint: “A jó példa egy harang, aminek a hangjára egyre több ember megy be a templomba.”

                                                                                  Pályázó: Gajda Nóra, Vajdaság, Szerbia

----------------------------------------------------------

17. Liszek Zsuzsi - MENTOR-önkéntesség, önkéntes mentorság…

A képekkel illusztrált teljes történet az alábbi linken olvasható:

az-ev-onkentes-tortenete.doc

--------------------------------------------------------------------

16. Varga Csilla: „Önökért, Önként – Óbudáért”

A cím, egy szlogen, a Budapest III. kerületi Polgárőr Egyesület szlogenje, amelynek aktív tagja vagyok, ahol önkéntes munkát vállalok, szabadidőmben, ingyen, önmagunkért, önökért, nem csak Óbudáért.

Önkéntes munkát, egyes források szerint, ott vállalnak leginkább az emberek, ahol a népjólét viszonylag magas fokú, tehát nem a napi életben maradás a cél, és van idő, energia, szellemi tartalék arra, hogy segítsünk azoknak, akik ezt a jólétet még nem érték el. De mégis, inkább ott van rá szükség, ahol nem valósul meg a népjólét, ahol sok az elesett, a rászoruló, vagy csak nem elég magas fokú a népjólét, a biztonságérzet, értve ez alatt a biztonság bármely szegmensét – társadalmi, gazdasági, politikai, katonai, környezeti. A biztonságra minden szegmensben szükségünk van, bármilyen szerepet is látjuk el éppen – a gyerekét, a szülőét, a munkavállalóét, a sporttársét, a diákét, az utastársét, a páciensét. A biztonságra való törekvést, a környezetünk szebbé, jobbá tételét bármely fórumon alakíthatjuk, bármely szerepben felvállalhatjuk.

Személy szerint, önkéntes tartalékos katonaként és polgárőrként igyekszem ezen. Hét éve vagyok a Magyar Tartalékosok Szövetsége (MATASZ) tagja - a Fővárosi Szervezet elnöke voltam, és három éve vagyok polgárőr. Felesküdtem a lobogóra, hogy „Hazámat szolgálom” és ezt többféleképpen megtehetem. Most azonban csak a polgárőr tevékenységről szeretnék írni.

Akkor csatlakoztam a polgárőrséghez, amikor kisfiam született, távmunkában dolgoztam, és hadtudományi Phd felvételimre készültem. Pár hónapos volt, amikor a vizsgákat letettem, és a GYES évei alatt ezeket emelt szintig műveltem, járőrvezetővé váltam. Polgárőrként főként – az új szabályozás értelmében pedig szinte kizárólag – csak a saját lakókerületemben látok el szolgálatot. Mindig van valamilyen aktuális téma, rendezvény, ahol szükség van az önkéntes, szabadidejét feláldozó, munkáját ellenszolgáltatás nélkül ellátó személyekre, aki felelősséget érez a társadalom iránt, amelyben él.

A „Közbiztonsági nap”, „Óbuda napja”, a kerületi koncert- és sportrendezvények (pl. „Mocsáros-dűlő Terepfesztivál”), családi hétvégék (pl. „Halászlé Fesztivál”) mellett szeptembertől februárig a „Biztonságos iskola” - program, novemberben temetői szolgálat, decemberben segélyosztás, és még hosszan sorolhatnám, mind jó alkalmat kínálnak erre.

Látunk el szolgálatot télen, nyáron, gyalogosan, gépjárművel, kerékpáron és lovon, ez utóbbi kivételével én mindegyiket. Látunk el szolgálatot reggel, délelőtt, délután, este és éjszaka. Látunk el szolgálatot a rendőrséggel, a közterület-felügyelettel, a budapesti közlekedési vállalat, a nemzeti adó- és vámhivatal munkatársaival közösen.

Alapvetően a demonstratív jelenlét a fontos, de sok esetben kerül sor a hatóságokkal közös intézkedésre is. Segédkezhetünk balesetnél, tűzesetnél, részt veszünk kerületi és országos autó-rendszám lekérési akcióban, ahol az ellopott autók felkutatása nagy szerepet játszik, elszállíttatjuk az elhullott állattetemet, segítünk a BKV-vonalakon tevékenykedő kábel-égetők kézre kerítésében, szedünk szemetet, segíthetünk eltűnt személyek és bűnelkövetők felkutatásában, de mindenekelőtt a kerületi lakosok biztonságának, biztonságérzetének a fenntartása, növelése a cél. Ehhez folyamatosan képezzük magunkat, amelyben a rendőrség is segítségünkre van. Elméleti képzések mellett, intézkedés-taktikai, önvédelmi, gáz-spray használati képzésben is részesülhetünk. 

Néhány program a Budapest, III. kerületi Polgárőr Egyesület tevékenységei közül:

„Egy iskola, egy polgárőr”

„Biztonságos iskola”

„Szomszédok egymásért”

Mindezt jómagam, és polgárőr társaim

„Önökért, önként” – nem csak Óbudáért tesszük.

Aquincum ### Jelentkezem, Vége.

----------------------------------------------------------

15. Cseh Borbála - Vietnámi önkéntesség

A képekkel illusztrált teljes történet itt olvasható:

vietnami-onkentesseg-2011.doc 

----------------------------------------------------------

14. Mák Andrásné - Törökszentmiklósi Cukorbetegekért Egyesület

Önkéntesként adni, és viszont kapni a legszebb a világon.

2008. évtől a Törökszentmiklósi Cukorbetegekért Egyesültnél tagként, 2010. november 15-től kiképzett önkéntesként végzem a rám bízott feladatokat Törökszentmiklós városában.

Élményem, melyet megosztom Önökkel a Törökszentmiklósi Cukorbetegekért Egyesület által szervezett, mássággal élő, hátrányos helyzetű gyermek csoportnál az Életmód napon a helyi Kiskúti Iskolában történt.

Nagyon féltem az eddigi ismeretlen érzésektől, nagyon készültem erre a találkozóra.

Ezekkel a gyermekekkel nap, mint nap az utcán találkozom. Na de egy teremben 20 tanuló, a pedagógusok és mi ez természetesen más. Részemről bizony nem is maradt el a rájuk csodálkozásom. A legnagyobb figyelemmel, fegyelemmel, tisztelettel voltak irántunk.

Egyesületünk elnöke az Életmód napi tanácsokat játékos formában, mint nagymama unokájának mesélve, próbálta rávenni a gyermekeket az egészség megőrzése,táplálkozási szokások megváltoztatására, tisztálkodás, mozgás jelentőségének fontosságára.

Kérdésekre helyes válasz jutalma mindig egy gyümölcs, zöldségféle, mely a programba be volt építve.

 Nagyon tetszett a gyerekeknek, főleg a kép összerakók, nagyon igyekeztek, hogy a gyönyörű gyümölcskosarat ki rakja ki elsőnek. Sajnos volt közöttük több akinek, igen hiányosak voltak ismereteik., de lényeg az volt, hogy résztvettek a közös munkában. Biztattuk  Őket hogy mi cukorbetegek  is ezzel a jelszóval dolgozunk,

„ Együtt erősebbek vagyunk !”

Míg a szakmai program tartott, a konyhában elkészítettük és sütöttük a megvendégelésre szánt tönköly buzalisztből készített csöröge fánkot.

Szépen megterített asztal mellett kínáltuk meg őket és a fánk mellé ízletes lekvárral .

 Nagyon jó érzés fogott el, amikor a köszön…, én is kérek szépen.. szavak hangzottak el. Úgy éreztem, hogy az általuk nyújtott tisztelet példaértékű lehet az egészséges tanulóifjúság számára is. Nem volt lökdösődés, mindenki várt sorára, nagyon fegyelmezetten viselkedtek az egész délelőtt folyamán.

A program végső fázisa egy közös játék volt. Minden gyerek egyszerre nekünk szerette volna dobni a labdát, szeretetével.

A játék végén, a fánk elfogyasztása után az eddigi élményeimet is felülmúló csodálkozás töltött el.

Ezek a gyermekek a sérülésük mellett nagyobb részben hátrányos helyzetű családokból járnak iskolába. A speciális képzésük mellett a pedagógusok szívből jövő szeretettel nevelik a gyermekeket.

Mindez megmutatkozott a játék során, illetve a fánk és üdítő elfogyasztása során. A kérem, köszönöm, kérem szépen rezeknek a tanulóknak a szájából hallva azt mondatta velem, ezért érdemes és kell önkéntesként ilyen, és ehhez hasonló rendezvényeket szervezni.

Azok az emberek, akik a saját jó sorsuk folyamatával elégedetlenek, próbáljanak elmenni ilyen rendezvényekre. Ezek a hátrányos helyzetű gyermekek nekem is megmutatták, nem is az én problémám a legnagyobb.

Ilyenkor nagymamám mondása jut eszembe. Emeld fel kötényedet, tedd bele gondjaid és nézz szét magad körül. Rá fogsz jönni, hogy nem a Te kötényedben van a legtöbb probléma, csak sokszor úgy gondolod.

Hálás szívvel köszönöm Buzás Sándorné Jusztinának, egyesületünk vezetőjének, hogy felvállal ilyen rendezvényeket, és lehetővé teszi, és igényli részvételemet.

Minden önkéntesen végzett feladat után jó érzéssel megyek haza. Tudom, hogy, amit ezen a napon elvégeztem, az adott csoportnak nagyon jól esett.

Igyekeztem sok szeretet adni, de sokkal többet szoktam visszakapni.

Jó szívvel ajánlom minden olvasónak az önkéntes munkába való részvételt.

Törökszentmiklós.2011. október 29.

Mák Andrásné

----------------------------------------------------------------------------------

13. Somi Zsuzsanna 

OTT LENNI a PILLANATBAN…

-2011-

A szervezet neve,  aminek  munkájához  csatlakoztam 2010 –es  évtől,  az Egri Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat, mely sok embertársunkban meglévő önzetlen segíteni akarásnak szervezett keretet biztosít, más személy, a társadalom hasznára irányul. Lelkes közösség érdekes emberekkel és feladatokkal, akik elhivatottak az önkéntes munka és a betegek megsegítése iránt heti pár órában.

A kórházi önkéntes segítő szolgálat tevékenysége 1998-ban indult el Magyarországon, a Magyar Hospice Alapítvány keretein belül legelőször a budapesti Szent Margit Kórházban. Az egri Markhot Ferenc Kórház belgyógyászatán 2004 – től, a Hospice osztályán 2005 óta teljesítünk önkéntes szolgálatot.

A kórházi önkéntességről, annak előnyeiről ma már egyre szélesebb körben lehet olvasni. Az önkéntes munka egyik legszimpatikusabb jellemvonása az, hogy egyszerre segítség mindkét szereplőnek: az elesett betegnek, és önkéntesnek is.

Sokszor és sokan felteszik nekem a kérdést: „miért csinálod”? A válasz egyszerű, és  az  egri  kórházban jelenleg tevékenykedő  mind  a húsz önkéntes hite és válasza: „önmagának is örömet szerez az, aki másokon segít. Mert  mindig  tud  adni  az, akinek   a  szíve  szeretettel  van  tele. És  a  szeretethez  sohasem  kell teli  erszény!”

Munkám  legnagyobb  motivációja,  hogy  önként, saját akaratomból, tisztán belső késztetésből végezzem minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Munkabérem nem más, mint egy szenvedő beteg erőtlen mosolya amikor elbúcsúzom tőle…, egy elhalkuló „köszönöm” amely a szívemig hatol…, vagy pedig egy tekintet amely pár másodpercre – szavak nélkül – összefonódik az  enyémmel, jelezve: „tudom, hogy mellettem vagy”. Időtálló értékek ezek amelyek fényt gyújtanak a  lélekben, örömöt és erőt adnak akkor, amikor szükség van rá.

Az én  történetem  mindannyiunkról szól.  Kis  közösségünk azon tagjairól,  akik  immáron hét  éve  töretlenül  szolgálnak , és  némelykor  arra  hivatottak,  hogy  segítsenek  a  távozni  készülő betegnek  és  hozzátartozóiknak megteremteni az elkerülhetetlen elmúlás  méltó  körülményeit. Önkéntesként magaménak érzem azt a hospice alapgondolatot, miszerint az életnek igenis használ, ha beleszövődik a mulandóság gondolata…Ha merünk szembe nézni azzal, hogy egyszer mindenkinek meg kell élnie a halált, akkor kialakulhat az egyensúly: a rettenet megszelídül, a könnyelműség megkomolyodik.

Az élet végső, nagy kérdéseivel birkózó beteg nem azt várja tőlük, hogy megválaszoljuk a kérdéseit, hogy bármiről meggyőzzük, vagy hogy tökéletes és megfellebbezhetetlen válaszokat adjunk… De az igenis fontos a számára, hogy kérdéseivel, érzéseivel, vívódásaival, kétségeivel, vágyaival, álmaival és működő fantáziájával ne maradjon egyedül. Sokszor olyan esetben sem, amikor jelenlétünk a beteg ágya mellett már „szavak nélküli”.

A lehető legteljesebb figyelemmel érzékelem az ápoltak igényeit, fogadom jeleiket. Fontos szem előtt tartani azt, amiről az idézet szól: „Az Életnek nem adhatunk napokat, de a napokba vihetünk Életet!”

Szeretni  és  szeretve  lenni…Születésünk  és  elmúlásunk   között  a  legfőbb,  elérni  kívánt  vágyunk,  hogy megéljük  ezt az  érzést,  ebben  megfeleljünk  önmagunknak  és  embertársainknak: szent  esküvéssel,  alázatos  helytállással,  kitartással,  megbékéléssel.

Sokat  és  többnyire  joggal  szörnyülködünk  azon,  hogy  körülöttünk  mindenen  lóg  az  árcédula,  legyen  az  étel,  ruha  vagy  a  szeretet. Aztán  újra  és  újra  kiderül,  hogy  az  emberek  nagyon  is  pontosan  tudják,  hogy  nincs  az  a  pénz , amiben  kifejezhető  lenne  az  a  lelki  haszon,  ami  az  önzetlen  segítségért  jár… Vannak,  akiknek  segítségre  van  szükségük,  és  nagyon  sokan,  akiknek  arra,  hogy  segíthessenek. Mert  így  teljes  az  életünk.

Igazi  feladat  megtalálni  azt  a  mozzanatot,  amin  keresztül  egy  idegen  ember  egyszer  csak  nem  idegen  többé,  szerethető lesz. Leülni valaki  mellé,  ott  lenni,  és  átadni  a  magammal  hozott  érzéseket. Képesnek  lenni arra,  hogy  megadjam  az  erőtlenebbnek  azt,  amire  vár; és  cserébe  megkapni  a  bizalmat, ha  az  ágya  felé  hajolok.  Érezni, hogy  a  sárga  köpenyem üzenetét  többszörösen  kell  adnom  a  melegséget,  a  segítést,  az  odafigyelést…És  jó  a  meghatódás  után  a  bizalomnak  megfelelni.

Nagy  kérdés,  hogy  milyen  nyomot  hagy  bennünk,  ha  a  segítség  jelmezébe  bújva  figyelünk,  szinte  settenkedünk  az  elmúlás  körül.  Bátorság ?  Hősiesség? Felkészülés ? Kíváncsiság? Kiváltság ?  Megfelelni  akarás?  Valami  mozgat  mindent,  ezen  keresztül  tudjuk  megélni  mindazt, amit  kapunk,  és  ezen  keresztül  szemlélve  semmit  sem  utasítunk el…

„Láttam  Uram!

Egyik  béna  volt  , a  másik  aszott  sárga…

vagy  nem  volt  lába…

De  a  Te  fényed  hullt a  betegágyra!

és  úgy  hordozták  mázsás  terhüket,

a  Te  erőddel ,  mint  szalmaszálat.

…………………………………….

Csak  azt  tudom -  utam  már  kijelölted,

mint  bízó  gyermek  járhatok  előtted

Te  mérsz  bút,  örömet ,  munkát,  terhet,

s  irgalmad  mindegyikbe  áldást  rejtett”

 

Az  egyszerű  tetteken  túl,  hogy  inni  adok ,  megigazítom a  takarót,  beszélgetünk,  a  legfontosabb  ha  azt  hallják  a  betegek,   „ mellettük  maradok”.

Az  emberek  sok  mindent  elhallgatnak  az  elmúlásról,  többek  között,  hogy  milyen  hosszú  ideig  tart,  amíg  a  szívedben  is  meghalnak  azok,  akiket  megszerettél…  Talán  mert  nem  is  létezik  óra, ami  ezt  mérhetné. Hányszor  mondjuk  el vajon  egy  korábban  elvesztett  ember  emlékéből fakadóan:

„Téged  kereslek  minden  szóban,

téged  kereslek  minden  szemben

minden  rám vetülő  pillantásban

s  téged  várlak  vissza  egy  kézfogásban”

Kívül  vagyunk  a  betegek  életén,  mégis  egy  idő  után  úgy  kapcsolódunk  hozzájuk,  hogy  közben  gondolatokat,  félelmeket  ismerhetünk  meg. Újra  és  újra  megérint ,  mennyi  nem  tapasztalt  érzelem  nyilvánulhat  meg  egy  földi  élet utolsó  fázisában.  Ezen  keresztül  fel  tudjuk  fogni  az  élet  teljességét  úgy ahogy  van,  abban  a  pillanatban ,  amikor  épp  ott  vagyunk… Mert  ez  egy  lényeges  dolog… ott  lenni  a  pillanatban… Nem  rettenni  meg  az  elmúlással  való  szembesüléstől,  elfogadásától. Minden  emberi lény  megismételhetetlen  és  egyedi…Megmutatkozik,  felejthetetlen  élmények  kísérik,  s  ezáltal  a  beteg  maga  is  felejthetetlen.

Tetteinkről  és  önnön  valónkról  semmi  sem  mond  többet,  mint  amikor  egy  segítséget  váró  mellé  állunk  a  bajban,  és  segítünk  elhordozni  életének  pillanatnyi  terhét. Mert  van,  hogy  a  legtöbb ,  amit  másoknak  adhatsz,  az  időd, a  figyelmed,  a lendületed  és a  kitartásod…És  cserébe  kapsz  egy  leheletnyi  sóhajt,  egy  szerény  köszönömöt,  egy  remegő  érintést  vagy  egy  csodálatos  felismerést. Pedig  nem  is  vártad,  csak  tetted  a  dolgodat,  ahogy  Reményik  Sándor  írja:

„Ne  várj nagy  dolgot  életedbe,

Kis  hópelyhek  az  örömök,

Szitáló,  halk szirom-csodák:

Rajtuk  át Isten  szól; jövök!”

Önkéntesként  úgy  érzem, a  testi- lelki  gyötrelmekkel  szembekerülő  embereknek  a  legnagyobb  fogódzót  Istenhitük  adja.  A remény: „Odaát már vár rájuk valaki”. Természetesen  vannak  betegek, akik  már  nem  beszélnek  a  túlvilágról,  vagy  már  nincs  idejük  bármiben  is  hinni. Ilyenkor  a  mellettük  lévő  segítő  helyettük  is  imádkozik.

 

Örök  bölcsesség: egynek  minden  nehéz,  soknak  semmi  sem  lehetetlen. A kórház  önkéntesei  közösséget  alkotva  végzik  feladatukat.

…Mindenki  egyéni  úton  halad…hol  társakkal,  hol  egyedül, elkerülhetetlen  fájdalommal,  dühvel,  daccal,  akár  megszépült  finomsággal,  megbékéléssel  is  kell  létezzenek  e földi  világunkban…nem  maradnak  egyedül.

Betegeinkre,  szeretteinkre  gondolva,  akiktől  már  búcsút  kellett  vennünk,  vagy  akiktől  a  jövőben  kell, vagy  csak  önző  énünket  véve  számba,  jó  lenne  azt  hinni  és  remélni;  mindannak  ellenére, hogy  dermedtté,  véznává  válik  a  test,  sápadttá  az  arc,  süketté  a  fül,  hangtalanná  a  száj,  és  fénytelenné  a  szem – belül  valami  még  mosolyog. Azzal  a  bizonyos  örökbecsű,  Istentől  kapott  csodálatos  finomságú,  minden  gyengeséget  feledtető  mosollyal… Ami  azt  jelzi,  számára  már  nincs  rejtély  és  titok,  mert  tudja,  ha  elengedjük  a  kezét,  valahol  valaki  megérinti  és  továbbvezeti. ..

 

Somi Zsuzsanna: KALEIDOSZKÓPVIRÁG

Néha

Csak

vagyunk  mint

aprócska  kis  fehér

virágok szirmai,

mit  kezünkbe  fogva  elmorzsolunk.

S  ha  tenyerünket  összezárjuk

eltűnnek  benne  mint  titkos

játékszerek. Mikor  pedig  ujjainkat

kitárjuk  oly  töredékes  

, mintha  megállna

                           az

                                                idő,  felkapja

                                            őket

                                      a

                 szél  és  repíti,

 szállnak  fel  a  légbe,

mint  felborzolt,

        elveszett

gondolatok.

A  kétségbeesett

emlékek  piciny  virágai  ezek…

 

Az érzelmi  hullám  elapadt  és  hírtelen  ismét  láthatóvá  lettek  a  régi  elsüllyedt  romok és  nagyobbnak  tűntek,  mint  amekkorák  valóban  voltak. Egyetlen  pillanatba  sűrűsödött a  rettegés  és   szeretet, a  búcsú  és  a  veszteség  tudata.  Még egy  óra  és  összeomlik  a  világ.  Arra  gondolt:  miért  nem  éreztem  ezt eddig  erősebben? Mi  az  oka,  hogy  most  törte  át  köztem és  érzéseim  között  az  üvegfalat?

Beszélni  kezdett,  de  tudta,  az  előtte  fekvő  test  már  csak  egy  fal  a  számára, amely  időnként visszhangot  ver. A  szívverését  is,  azt  a  gyenge,  egymás  után  következő  monoton  dobbanást  is  csak  az EKG-  gép  hangja  jelezte. Talán  nem  maradt  más  benne,  mint  lüktető  fájdalom,  távoli  mondatok,  amiket  már  nem  ért.  Testébe  milliónyi  szöget  vertek, ami  szétszedi  a  benne  még  élő  anyagokat.  Megannyi  tűszúrás  és  nyomában  jéghideg  fuvallat.  Hangtalan  szivárgás   az  üvegcséből, ahogy  lassan,  csöppenként  vándorol  az  élet.  ..Most  még  a  testbe,  majd  útját  a  lélekben  folytatva  tovább…És  homály,  mozdulatlanság.

Szavakat  suttogott  a  lidérces  álmok által  elrabolthoz,  miközben  dermesztő  rémület  vert  tanyát  benne. A  félelem  , ami  olyan volt,  mint  az  alkonyat,  mely  egyre  tovább  és  tovább  kúszik,  mindent  árnyékba  borítva…aztán  szép  lassan  üressé  teszi  és  végül  eltakarja  a  látóhatárt.

Beszélt  hozzá…miközben  őt  magát  is  lassan  elnyelte  a  hatalmas űr…

Harcoltak  az  életéért,…a  levegőért,  a  szívdobbanásért. És  harcoltak  nappal,  és  ahogy  lassan  odakinn  bealkonyult,  felettük is besötétedett  a  szoba. De  ők  küzdöttek  a  sötétségben  is,  a  sötét  erők  ellen  is.  Imádkoztak…együtt.. Összekulcsolta  a  paplan  fölött a  pihekönnyű  ,  mit  sem  érző  beteg  kezeket  és sajátját  összefonta  rajta. Így  mondta  a  Mi  Atyánk-at.  Többször  egymás  után,  ahogyan  a  jógamesterek  duruzsolnak. A  mantraszerűen  mormogott  szövegtől  talán ,  vagy  mástól, de  olyan  érzése  támadt,  mintha  megindult  volna  a  vérkeringés,  mert  a  hideg  kezek  a  kezei  között  langyosabbá  váltak  és  erősebb  dobogás  lüktetett  a  mellkasban  lévő  „  életszerkezetben”.

Nem  tudta  honnan  jön  az  erő, csak  hogy  itt van, de  nagyon nehezen  oldódik  fel,  mert  képtelen  áttörni  a  sötétségüket…Harcoltak…küzdöttek..és  százszor  és  százszor  mondta  ki félhangosan  a  vágyat: „ csak lenne  reggel már”. Mintha attól  változna  valami,  mert  ott volt a  remény  , ha  megjelenik  a  fény  odakint, a  szobába  is betör  és átengedi  a  falon az  erőt. Mert  ez a  fénytelenség  csak húzta  és  húzta  a  beteget  valahová,  amit  ő  nem  ismert, Ugyanakkor  félt  tőle. Éppen  ezért  ,  mert  rettegett,  tisztelte  is  ezt  az  állapotot.  Különös  jelenség,  meglehet  ,  tökéletesebb,  mint  a  föld  bármely  más  természeti vagy  természetfeletti  alkotása,  de  ez  most  mit  sem  számít; nem  engedheti  át neki  az ágyon  fekvőt. Nem!  Nem  sodorhatja  magával!  Ezt  újra  és  újra  elmondta,  ahogyan  a  kérést:  „  Legyen  már  reggel! Istenem,  milyen  hosszú  ez  az  éjszaka. A  leghosszabb  éjszaka…”

Minden  egyes  lélegzetvételük  eggyé  vált  és  nehéz  volt. Mintha  szikla  zárta  volna  el  a  torkukba  szorult  elhasznált  oxigén útját. Olyan  nem  lehet  , hogy  elveszítse…Csak  még  időt…csak  még  egy  kis  időt. A  beteggel  együtt  szívta  magába  a  szobában  lassan  felgyülemlett   nehéz,  ólomsúlyú  levegőt  és  éppolyan  apró  tüdőmozdulattal, egyszerre  fújta  ki  vele  a  megfáradt  lelkének  gőzét…És  ez  így  ment  perceken  át, órákon  át. Szeme  a  lehunyt  szemet  figyelte,  mormogó  hangja  egy  felcsendült  hangot  várt. De  nem  jött…még  váratott  magára. időnként  ott  volt  a  szeme  az  órán,  mázsás  teher  tapadt  rá. Hogy  lehet  ez  az  éjszaka  ilyen  hosszú?  Miért  válik  egyre  nyomasztóbbá   minden? Valami  visszatartja  a  fényt,  valami  visszatartja  az  életet…

Egyszerre  elfordította  a  fejét  és  körülnézett  a  szobában.  Semmi  sem mozdult.  Csend  volt,  sűrű,  kegyetlen  csend…Mégis  érezte,  nincsenek  egyedül… Hűvös  borzongás  futott  át  rajta…  olyan  érzése  támadt,  mintha  valaki  figyelné:   áthatóan,  gyötrően. Elszántan  egy  pontra  figyelt,  oda,  ahonnan  érezni  vélte  annak a  láthatatlan  alaknak  a  megbénító  szemeit.  Úgy  nézett  vissza,  mintha  csak  meg akarná  törni  annak  a  másiknak  az  ellenállását. „ Még  időt… még  egy  kis  időt” – suttogta  a  fogai  között. Aztán  egy  pillanatra  valami  álomszerű  állapotba  került,  lecsukódott  a  szeme. Nem  tudta mennyi  ideig   tarthatott,  talán valóban   csak  egy  töredéknyi   kis  idő  volt.  Rémülten  rettent  fel  kábulatából  és a  betegre  tekintett,  aki  hatalmas  , nyugodt  levegővétellel nyitotta  ki  a  szemét,  majd  újra  lezárta  és  álomba  zuhant….Követte  ezt a  mozdulatot,  amíg  a  szeme  megakadt  a  párnán  nyugvó  vékony  fénycsíkon. Tekintetével  végigjárta  az  útját  és  megállapodott az  ablakon. A  két függöny- ág  nem  ért  össze néhány  centiméteren,  ahol  áttört  a  reggel  első  sugara…Reggel. milyen  bűvös  volt  ez  a  szó…Reggel..még  soha  nem várta  ilyen  nagyon. Újra  a  betegre nézett, aki  békésen  aludt.

Időt  kapott… időt  kaptak. nem  tudta  kitől,  nem ismerte  és  még csak  azt  sem  sejthette  igazán  miért. Egyszerre  elsorvadt  benne a  rémületérzés,  hogy  az  éjszaka  folyamán  minden  lélegzetvételnyi  idő  közötti  némaságban  meghalt  egy  pillanatra…miközben nehezen,  de  újra  reggel  lett…S  most  minden  egyes  szívdobbanásban  él  tovább. Fejét  a  párnára  hajtotta,  ujjaival  végigsimította  a  beteg  arcát. Halvány  mosoly   suhant  át  rajta. Az  idő  nagy  úr… meg  kell becsülni  minden  pillanatát annak,  amit  kapunk,  gondolta.  Megharcoltunk  érte…Az  életért, amit ha  nem  sikerült  volna  visszatartania, biztos  volt  benne,  hogy  ő  maga  is  szétesett  lélekkel  bolyongana  most a  semmiben… Beszélni  kezdett a  beteghez  újra,  miközben  már  tudta, nem  nyeli  el  a  hatalmas  űr…

Még  aznap  egy  sárga  színű  rózsát  tett  a  szoba  sarkában  álló  Szűz  Anya  lábához. Szája  azt  mondta :  megszokásból,  de  lelke  azt;  köszönetképpen.

----------------------------------------------------------------------------------

12. Pejin Teréz

 

                              Az év önkéntes története

Két gyermekes anya vagyok, akinek mindig is fontos volt gyerekek világa. Amikor kicsik voltak a lányaim, olyan közösségekbe vittem, ahol

az értékrend megfelelt az én elvárásaimnak. Szerettem volna, hogy ugy nőjönek fel, hogy tudják mi az empátia, tolerancia, olyanokká váljanak, akik ismerik a tisztességet, becsületességet és majd ennek szellemében élnek.

Tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtem meg a Gyermekbarátok szervezetével, az ő rendezvényeire mentünk.

A lányok megnőttek, de a szervezetben benn maradtunk, csak most mi is szervezünk programokat a kicsiknek.

Célcsoportunk nullától tizenöt évesig.

Havonta játszóházat szervezünk, ahol a kicsik kézügyességét fejlesztjük, de legjobban a szituációs játékokkal szórakoztatjuk őket.

Nagyon szeretnek együtt mozogni, beszélni, s ezt mind felhasználjuk a játékok során.

Megszeretetni az olvasást a meséken keresztül.

Szinelőadásokat tanitunk velük, ahol bárkiből bármi lehet (hangosan ordithat, mert ő a sárkány)

Nagyon szeretek a gyerekekkel dolgozni, mert számomra öröm látni, amikor őszintén beleélik magukat egy-egy helyzetbe. Az is nagyszerű. amikor megváltoznak egymásiránt, olyanok, akik nem törődtek mással magukon kivül, a foglalkozásokon figyelnek egymásra, meghallgatják a másikat.

Nem vagyok pedagógus, csak anya, aki számára fontos hogy a gyerekek nyitottak legyenek a világ felé, de világnak bizositani kellene számukra a bizalmat.

Nagyon szeretek önkéntes lenni egy olyan ügy érdekében ahol egy kicsit jobbá tehetem a világot.

Talán egyszer többen leszünk.

 

----------------------------------------------------------

11. Farkas Krisztina - Egy hét

 

Összeszorult torokkal léptem át az árvaház küszöbét. Árvaház? Ma már egyáltalán nem emlékeztet az egykori lepusztult épületre, ahol gyermekek százai tengették fiatal éveiket nem is szívesen gondolok rá, milyen körülmények között.  Ma inkább  iskolaépületet idéz, szigorú, ámde takaros, tiszta légkörével. A hosszú, idézetekkel és bibliai történetekkel tarkított falakkal körülölelt folyósón senki. Szorítom egy hétre összezsúfolt életemet egyik kezemben, a táska nehéz – nem csak a meleg ruhák súlyosabbak.  Üres a Szent István Gyermekotthon folyosója.  Sehol senki. Bátorság…. legutóbb öntudatosan, mikrofonnal a kezemben léptem át az épület ajtaját – most mintha kicseréltek volna – egy bátortalan, kisírt szemű, szerencsétlen fiatal nő állt tanácstalanul az ódon falak között. Sehol egy gyermekhang. Aztán, mintegy válaszul bensőmet marcangoló kérdéseimre, a folyosó túloldalán gyermekhangok szűrődtek ki.  Táskámat és belső terhemet cipelve sietek a hang irányába, és amikor tanácstalanul megállok az ajtó előtt, elnémul a gyermekkórus. Nyílik az ajtó, és egy csuklyás, barna magas férfi siet ki. Farkasszemet nézünk, én zavarban vagyok, vajon mit gondol, hallgatóztam? Ő viszont elkapja a kezem, és megrázza:  - Isten hozott! Találkoztunk már..  – néz rám apró, meleg szemeivel, én motyogok valamit, de ő nem vár választ. Akkor már tódulnak ki a gyerekek, időnként egy-egy felnőtt is, a barna csuklyást körbeveszik, mindenki köszönti, mond valamit neki, elsodorja a tömeg. Böjte Csabának pedig mindenkihez van valami mondanivalója. A folyósón, a vacsoraasztalnál, később,a kertben, amikor a nemrég megkapált káposztákat szemrevételezi: - Ha belemegy a föld a káposzta szikjébe, akkor megvakul a növény, és nem fog teremni, tudtátok?  - Nem tudtuk, hiszen nagyrészt városban nőttünk fel, maximum gyermekkorunkban láttunk arasznyi közelségben káposztapalántát. Máskor viccel üti el az élét: oktat, szórakoztat, úgy tűnik, mindig kiegyensúlyozott, sosem szomorú, és hogy honnan ekkora alázat? Hogyhogy nem darálja be az önteltség azt a férfit, akinek számos könyve fölött könnyeznek, vigasztalódnak, tanulnak, és – miért ne?  - nevetnek is magyar ajkúak a Kárpát-medencében.

Úticél: gyermekotton?

Az első este távol a városi kétszintes, legújabb stílusban berendezett kertes háztól, amely lassan egy éve az otthonom. Ott lakom Vele. És a kutyámmal.  Kiegyensúlyozott életünkbe hónapok óta ékeli be magát a bizonytalanság, és a hold váltakozásával arányosan mozdult életünk: egy-egy lökés szintre emelt, de a hétköznapok lerántottak. Mostanra leamortizáltuk kellően a lökéseket is, nem maradt más hátra, mint egy mély levegő, és fejest ugrani. Az ismeretlenbe. Mégpedig egyetlen huszárvágással. A kertépítés talán elég határozott lehet… Mindenesetre egy hét Csíksomlyón, teljesen idegenek között, egy gyermekotthonban nem annyira közkedvelt úti cél a változásra vágyók számára. Nekem ez van. Én választottam, én döntöttem – biztatom magam az ebédlőben, ahol még két-három hozzám hasonlóan harmincas lány álldogál – lerí róluk, hogy nekik sem szokványos terep a gyermekotthon. Bemutatkozunk: az egyik talpraesett, hosszú a haja, és Budapestről vezetett idáig, a másik szőke, távolságtartóbb, de barátságos… Elsőre nem is rossz…. Megmutatják a szállásunkat: kamaszfiúk otthona, kicsi, egyszerű… tiszta az ágynemű… az ágyak alatt por, a fürdő.. van… látszik, hogy nemrég újították fel… „Nekem dedikálta egy könyvemet Csaba testvér, és beírta, hogy jöjjek kertet építeni. És közben lelket….” - mondja a hosszú hajú, és ti, hogy kerültetek ide? A szőke önkéntes, idecsöppent, nem tudta, hogy tábor lesz, ő csak kicsit segíteni akar valamelyik erdélyi otthonban. Érzem, nekem kellene beszélnem, rajtam a sor. Mi legyen? Hazudjak már a kezdetekkor? Akkor mi lesz az új fejezettel az életemben?  – „Én korábban interjút készítettem Csaba testvérrel. Igen, a Duna Tévébe. És onnan ismerem. Aztán hallottam erről a kertépítésről, s úgy kerültem ide...” – Huh... Kibújtam szerencsésen… De legalább igaz…. Ez is…

Elfeledtetik, hogy miért vagyok itt

Vacsora: marmaládé margarinnal (évek óta nem eszem margarint, vagyis kőolajat), most nincs más. A kenyér legalább finom. A tea iszonyú édes, de valahogy nyomom magamba, mégis… Fura, hogy nem mehetek a hűtőszekrényhez. Nem válogatathatok, ez van. Óvatos-udvarias beszélgetések, a barna angoltanár, a szőke nyelvész, én újságíró, igen – hogy lehet-e látni képernyőn – néha a kezemet, igen, ahogy a mikrofont tartom, meg a hangomat hallani. Fura, de hosszú percekre elfelejtetik ezek a beszélgetések, hogy miért is vagyok itt, a foglalkozásról szóló történetek pillanatokra elfedik a torkomat szorongató búmat. De elrebben a  pillanat. Amikor rés támad a szóáradaton, a szemem a telefonom kijelzőjét pásztázza… nem ír Ő. Biztosan haragszik. Nem is baj, így könnyebb. Könnyebb? Ennél minden könnyebb lehet. A béka segge talán itt van…

Mindenki valamit hurcol magával

Minden úgy jó, ahogyan van, ahogy kapom, elvárások nélkül, kényszerek nélkül. Nem sminkelek, nincs kivasalva a hajam, és nem érdekel, milyen benyomást teszek a többiekre. Szinte zavar, ha egy-egy fiatalember hozzám szól, hagyjanak békén, s a gondjaimmal. Nem érdekel? De, biztos kicsit mégis... biztosan szomorúnak látnak, de még ez sem baj... ide mindenki valami teherrel érkezett. Egyik egyszer valamit kapott, és azóta minden hasonló táborba eljár, örökké az ott megtapasztalt érzést keresi. Talán kizökkent a valóságos létből, számára az életet a lelkigyakorlatok adják, a közöttük eltelt idő pedig járulékos veszteség, amit túl kell vészelni. A vörös egyedül van, és nem érti, miért, amikor már családot, gyereket szeretne. A barna szabadságol, és segít, ahol tud, ettől érzi, hogy él. Van, aki több sikertelen kapcsolaton van túl, és már felhagyott a reménnyel, elfogadta, hogy neki valami mást szánt a Fennvaló. A két huszonéves fiú keresgél: mindenük adott, mégis, valami nem klapfol... Az egyik buzgó katolikus, a másikat reformátusnak keresztelték; van, aki nem gyakorló katolikus, és akad, akit meg sem kereszteltek – egyvalami közös midnenkiben: szereti és tiszteli, amit Böjte Csaba véghez visz. Közben puhán mélyed a kapa a földbe, segítségünkkel felkúszik a bab a karóra, szaporodnak a növények és gyűlnek a tapasztalatok. Család, ősök, szerelmek, csalódások a kapa és az ásó mellé mind odaférnek, és mintha az arcok is mosolygósabbak lennének  - a számítógép mellől kiszabadult, túlképzett kertépítők mosolyát nem csak a munka melege és a nap derűje csalogatja elő. Csaba testvér közöttünk jár, számol, tárgyal, igazít, biztat, s ha egyiket sem, akkor is marad egy-egy poén a tarsolyában; a reggeli és esti áhítat és rendhagyó mise pedig megerősít, helyreránt, még akkor is, ha alkalmasint szíven üt.

Alpok vagy Csíksomlyó?

Egy hét. Kiszakadsz a hétköznapokból – a szó szoros értelmében. Semmi sem az, amit megszoktál, és pont ettől jó. Ahogy van, úgy jó. Hétvége felé egyre derűsebb az ég, több a kacagás, a séta, mennyei a csülök mentes paszulyleves és a fánk, és még néptánc is marad a búcsúestre. Hosszú beszélgetések tarkítják a folyósókat, ahol a másik arcának tükrében kapsz válaszokat a bensődet feszegető kérdésekre. Eljön a búcsúzás napja is: és nekem, aki nehezen nyílik meg, nehezemre esik búcsúszót mondani a kis szőke lánynak, aki az otthonban él, az orvosnőnek, akit egyre közelebb érzek magamhoz, a srácoknak, akik szintén fontosak lettek, az áthatóan jellegezetes illatot árasztó folyósóknak, az ideiglenes otthonomnak. Elég erőt kaptam ahhoz is, hogy egyedül folytassam tovább – biztatom magam, és nem változik az érzés akkor sem, amikor kimegyek a világba, a városba, s a lakásba, ami teljesen idegen. Egyelőre. Megszokom majd. Isten csak annyi terhet ró ránk, amennyit el tudunk viselni – jut eszembe, és gyönyörű a júliusi napfény, zsong a város, még a madarak is mélyebb skálán csicseregnek. Ma is akadnak felhők, de a sok napsütés elhalványítja azokat. És már tudom, hogy összehasonlíthatatlanul többet kaptam egy hét alatt a csíksomlyói nehéz sorsú gyermek otthonában, mint amit az Alpok vagy egy  Földközi-tengertparti nyaralás nyújtatott volna a forró homokon.

 

F.K.

---------------------------------------------------------- 

10. Illyés András - Önkéntes munkáinkról

 A képekkel illusztrált beszámoló PDF-formátumban megtalálható itt: http-webmail.honlapom.pdf

----------------------------------------------------------------------------------

9. Földvári Gertrúd - Nyílt Szívek Közhasznú Egyesület

A Nyílt Szívek Közhasznú Egyesület elnökével, Keszténé Besenyei Erikával, a munkahelyemen ismerkedtem meg, ahol bemutatásra került a „Pettytelen katica” címet viselő animációs kisfilm. A film a másság elfogadásáról szól, és Dombóvár több oktatási intézményében is bemutatásra került. Későbbi beszélgetéseinkből kiderült, hogy ő már egy létező egyesület elnökeként tevékenykedik. Ekkor még nem tudtam, hogy is csatlakozhatnák hozzájuk, de már érlelődött bennem a gondolat, hogy mint gyermek-szabadidő szervező miként segíthetnék nekik.

Pár hónap múlva újra találkoztunk, és ekkor döntöttem úgy, hogy ha lehet, akkor szívesen csatlakoznék hozzájuk.

2011. januárjában elmentem Attalába, az egyesület közgyűlésére, és még ott eldöntöttem, hogy csatlakozni szeretnék az egyesülethez. Így váltam segítő önkéntes taggá.

Hogy mi motivált?  Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy hogyan lehetne segíteni elesett embertársainkon. A családban nagymamám egyik testvérének a fia szellemi fogyatékos. Mikor tesóm és én kicsik voltunk, elég sok időt töltöttünk együtt a dédnagymamámnál. Minden játékot odahordtunk Lacika köré, és ő ennek nagyon örült. Emlékszem, néha csak megfogott egy-egy tárgyat, és nézte hosszasan…..  Ez a gyermekkori emlék az, ami arra bíztatott, hogy munkámmal segítsem az egyesület tevékenységét.

A másik dolog személyes indíttatású, -habár nem kötődik semmiféle módon a fogyatékossághoz-  az átélt dolgok késztettek arra, hogy átértékeljem a körülöttem lévő világot és a mindennap történéseit….

Az egyesület adminisztrációs feladataimban segítek, és mellette a rendezvények megszervezésében és lebonyolításában is próbálom kivenni a részemet. Ötleteimet, javaslataimat megosztom a többiekkel. Adományok gyűjtését végzem. Ahol csak tudom, megemlítem, hogy a Nyílt Szívek Közhasznú Egyesület önkéntes tagjaként tevékenykedem.

2011. márciusában harmad magammal Kaposváron részt vettünk  egy pályázatírói mesterkurzuson.  Ezt követően a Víg Színházban vettünk részt a Down- világnapi rendezvényen, ahol több önkéntes társamnak lehetősége nyílt arra, hogy segítkezzen az esemény zökkenőmentes lebonyolításában.

2011. májusában az Attalai Önkormányzat is csatlakozott a Kihívás Napja nevet viselő országos sportrendezvényhez, melyen mi is képviseltettük magunkat. A Dombóvár-Atta közti távolságot iskolás csoportok közreműködésével kétkeréken tettük meg.

Szintén ebben a hónapban részt vettünk a szintén Attalában megrendezett Falunapon, ahol a gyermekek részére kézműves foglalkozást szerveztünk és zsákbamacskát árúsítottunk.

Számomra a legemlékezetesebb egyesületi rendezvény a Tolna Megyei Önkormányzat Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményben megtartott gyermeknap volt. Erről az alábbi kis összefoglalóban olvashattok:

 

AZ ELREJTETT PARADICSOM
/ 2011. május 27./

Egy kislány:

• Szomorú vagyok- mondta.
• Miért vagy szomorú?- kérdeztem.
• Meghalt a legjobb barátnőm.- válaszolta

Egy kisfiú:

• Lefényképezhetlek? – kérdeztem.
• Igen!- válaszolta nagy örömmel
• Ki a legjobb barátod?Gyere, lefényképezlek vele is- mondtam

Csend…..- a kisfiú üres tekintettel nézett maga elé.

Egy nagyobbacska fiú:

• Elvisz engem fodrászhoz?- kérdezte.
• Sajnos, nem vihetlek el fodrászhoz.- válaszoltam. Van itt fodrászotok?
• Igen, van.-válaszolta.

A Nyílt Szívek Közhasznú Egyesület elnök, Keszténé Besenyei Erika, és az egyesület 3 tagja, valamint két fiatal zenész (önkéntes diákok) egy májusi reggelen útra kelt, hogy megajándékozza azokat a gyerekeket, akik Paradicsompusztán tanulnak a Tolna Megyei Önkormányzat Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményben. Ezek a gyerekek- kicsik és nagyok (Palánkról érkeznek reggel busszal, délután pedig oda viszik őket vissza) napjaikat ezen intézmény falai között töltik , ahol a gondozók kitartóan segítenek nekik abban, hogy minden egyes előttük álló percet és órát vidáman és hasznosan töltsenek el.  

Sokan nem tudnak erről az intézményről, pedig egy gyönyörű, fákkal körülvett helyen van, a Dőry- kastély udvarán. Több, mint 100 fogyatékkal élő tanul itt. Köztük olyanok is, akiket a szüleik csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem látogatnak. Az arcukat nézve összeszorul a szívünk. Némelyiken nem látunk semmiféle különös dolgot, csak a szavai árulkodóak. Árulkodnak arról, hogy ők valamiben mások mint egy egészséges ember……

Ezen a májusi napon egy kis ajándékkal kedveskedünk nekik. Több mint 300 finom, friss pogácsát, 4-5 doboz könyvet és 5-6 zsák plüss játékkal lepjük meg őket. Az autók csomagtartója rogyásig tele van. 
Kedvesen fogadnak bennünket. A pogácsából minden csoport kap egy kosárkával. Ők is készültek „viszont pogácsával”, amivel megkínálnak minket. Közben már javában tart a bográcsozás. A csoportok mindegyike csirkepörköltöt készít. Mi is elfoglaljuk a számunkra kijelölt helyet, és neki látunk a galaburgyi/slambuc ( kunsági népi étel) elkészítéséhez. Kicsit ugyan kilógunk ezzel az étellel a sorból, de ez senkit nem zavar. Érdeklődve figyelik mi készül nálunk. 
Az egyesület többi tagja eközben előkészíti a kézműves fogalakozáshoz szükséges eszközöket. Van, aki papírsárkányt készít, van, aki előre elkészített alma vagy körte figurára készít mosolygós kukacot, de akadnak olyanok is, akik a színes papírokból szélforgót gyártanak. Aki kézműveskedik, az választhat egy plüss játékot.
Közben szól a zene, a gyerekek és azok szülei- nagyon kevesen jöttek el hozzátartozók- táncolnak. Sokan odamerészkednek hozzánk, és kérdezgetnek minket. Nápolyival kínáljuk őket.
A két fiatal zenész- akik velünk jöttek - hamarosan fellépnek. A lurkók izgatottan várják az előadásukat. A műsor alatt mindenki velük énekel. Úgy körbeveszik az előadókat, hogy azok ki sem látszanak közülük.
Délben mindenki a saját csoportjánál foglal helyet, és elfogyasztják a szabadtűzön készült ételeket.
Délután megajándékozzuk a májusban születetteket. Tovább szól a zene, és minket invitálnak táncolni.
A nap végén a többi ajándékot átadjuk a nevelőknek, és fáradtan, de mégis elégedetten indulunk hazafelé. Azonban valami belül mégsem hagy bennünket nyugodni. Az agyunkban ott kavarog a kérdés: MIÉRT VANNAK OLY TÁVOL EMBERTÁRSAIKTÓL? MIÉRT NEM FIGYELNEK FEL RÁJUK? MIT TEHETÜNK AZÉRT, HOGY NE KALLÓDJANAK EL?.................

----------------------------------------------------------

8. Hatos Istvánné - Önkéntességem története

Amikor tíz évvel ezelőtt, megszűnt a munkaviszonyom nem gondoltam, hogy ennyi ideig nem találok munkahelyet. Több tanfolyamot elvégeztem,de így ötven év felett már nehéz elhelyezkedni.  Kertész a szakmám,de megromlott egészségi állapotom miatt nehéz fizikai munkát nem tudok végezni. Családom és telkem van ezért elfoglalom magam, de így is marad szabad időm amit szeretek értelmesen eltölteni. Ezért örültem meg 2007 januárjában, amikor egy felhívást hallottam a Miskolc Tv-ben, hogy az Ökológiai Intézet Alapítvány és a Zöldkapcsolat Egyesület, önkéntes segítőket keres. Gondoltam ez a nekem való, mert szeretem a természetet és tenni is szeretnék a védelméért.

 Az első közös összejövetel alkalmával, kedvesen fogadták az Intézet dolgozói és a többi önkéntes az újakat, megvendégeltek minket bio ételekkel,sütivel és gyógyteával. Aztán februárban be is dobtak egyből a mélyvízbe. Első bevetésünk ugyanis a Miskolci Kocsonyafesztivál „Zöld”sátrában volt. Ahol a sátor berendezésétől kezdve, a díszítésen át, a működtetésben is részt vettünk.Pl. a komposztáló standnál a tanácsadás mellett felvettük a komposztkeret igénylők adatait, komposzt totót töltettünk ki és a kompomatával játszottunk a látogatókkal. Az „íz-kvíz” játékhoz tisztítottuk a zöldséget, gyümölcsöt, kínáltuk az ismeretterjesztő kiadványokat és biotermékeket. Munka közben jobban összeismerkedtünk az önkéntesekkel és az Intézet munkatársaival is. A vegyes kor összetételű társaság jó kis csapattá állt össze.

Tavasszal elkezdődtek Miskolcon az avasi Arborétum szomszédságában lévő lombos fa gyűjteményben a komposztálást bemutató kert építése, ahol szintén lehetőség adódott a közösség építésre, miközben ültettük a gyógynövényspirált,festettük a kerítést,kevertük a komposztot és füvesítettünk. Amikor készen lett a kert , a Miskolci Tv bemutató filmet készített a komposztálás fontosságáról,ebben is tevékenykedtünk.  Az egész éves munkát egy jó hangulatú szalonnasütéssel koronáztuk meg.

A Föld napja (április 22.), Miskolc Város napja (május 11.) alkalmából, tartottunk utcai tanácsadásokat, osztottunk ismeretterjesztő kiadványokat, felhívtuk a városlakók figyelmét a komposztálás lehetőségére, játékos formában komposzt automatával játszottunk, növényfelismerést, talajsimogatást, totó kitöltését kínáltunk az arra járó érdeklődőknek.

Gyermeknapon a Majális parkban interaktív játékokkal ismertettük meg a város iskolásait a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról. Különböző összetételű anyagokból készült termékeket és azok csomagolóanyagait kellett a szelektív kukákba csoportosítaniuk. Játszattuk Őket a kompomatával, amiben komposztálással kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolni, ajándékért.

Minden évben szervezünk úgynevezett gerilla ültetési akciót. Ennek az a lényege, hogy a város egy-egy pontján beültetünk pár virágágyást egynyári virággal, éjszaka, hogy reggelre meglepjük az arra járókat. 2010-ben éppen a Városi Sportcsarnok mellett ültettünk, éjjel kettőkor végeztünk, amikor a közeli Felsőzsolcáról ide szállították az árvíz elől menekülőket. Így aztán szinte pihenés nélkül mentünk vissza  segíteni, amíg koordinátorunk az emberek regisztrálását végezte  mi az adományok szortírozásában segédkeztünk.

A nyári munkáink közzé tartozik , hogy legalább havonta egyszer rendbe tesszük az Avason lévő komposzt kertet. Ilyenkor gyomlálunk, kapálunk, füvet nyírunk, gereblyézünk, megkeverjük a komposztot a gyűjtőládákban és közben jól érezzük magunkat.  Ez a bemutatókert  lehetőséget ad a miskolci  iskolásoknak, óvodásoknak és felnőtt érdeklődőknek, hogy ne csak elméletben, hanem a gyakorlatban is lássák a komposztálás folyamatát. A közelben lévő  gyönyörű örökzöld Arborétumban is végeztünk metszést, kaszálást, útfelújítást, takarítást.

Ősszel a Mobilitási hét rendezvényein, a már említetteken kívül részt vettünk a lakosság megmozgatásában is pl.: buszhúzás, játékok levezénylése. Kerékpárverseny lebonyolítása, az étel, ital elkészítésétől kezdve, a nevezések regisztrálásában, a jelentkezési pontok felügyeletén át, az ajándékok (pólók, jelvények,emléklapok) kiosztásáig mindenben.

Egyéb rendezvényeken pl.: Klíma Nap, Szolár Nap, Környezetvédelmi Világnap, és iskolákban tartott oktatásokon is segédkezünk az alapítvány munkatársainak.

Az Energia Hét keretében a tanácsadás mellett virágosztást is tartottunk a Városház téren. Önkéntes társaink hangosbemondóval járták a belvárost, hogy felhívják az ott lakók figyelmét az akcióra. A toborzás végül olyan sikeres volt, hogy a végén már nem tudtuk kielégíteni az igényeket.

A miskolci Biopiac Születésnapján, főzéssel, kóstolással egybekötött, ismeretterjesztő bemutatókkal szórakoztattuk a látogatókat

 A Bükkben lévő Létrástetőn minden évben Környezetvédelmi Gyermektábort működtet az alapítvány, ahol a tábornyitás előtt kitakarítjuk az épületet és rendet rakunk a környékén, festünk, mázolunk, kaszálunk, majd bográcsozással zárjuk a napot.

Az alapítványnak van egy oktatóközpontja, egy festői környezetben lévő községben Gömörszőlősön. Ez év őszén ott végeztünk a kertben betakarítási munkákat, az épületekben pedig egy kis takarítást, pakolgatást, mert az épületet átalakítják, hogy méltóképpen fogadhassák a tanulni vágyókat.

2010-ben meglátogattunk egy bio farmot Hét községben. Gyönyörű káposztákat, paprikát, padlizsánt, hagymát stb. láttunk. Finom bio salátákat és főtt kukoricát ettünk. Majd a Sajó folyón keresztül a kavicsokon átsétálva Sajónémetibe mentünk át a várdombra ahonnan gyönyörű a kilátás Ózd felé.

 Nyáron  kirándulásokkal kapcsolódunk ki. Első évben a Szádelő Várat másztuk meg, bár esőben indultunk neki a hegynek, de fent már a melegben kitikkadva másztunk egymást bíztatva a köveken. A táj szépsége lenyűgöző és útközben található növények látványa megérte a fáradozást. A másik évben a Tisza tavi madárvilágot csodálhattuk meg ahová komppal jutottunk át a vízen, közelebb a természethez. A harmadik évben Ipolytarnócra buszoztunk ahol különleges élményben volt részünk 4D-s mozi teremben és végre láthattuk a Bükkábrányban megtalált 800 ezer éves ősfenyőket kiállítva.

Minden év végén karácsony előtt összejövünk, megvendégeljük egymást, saját készítésű sütikkel, szendviccsel, bio italokkal, összefoglaljuk az egész éves munkát, megbeszéljük mit ,hogyan kellene jobbá tenni a jövőben. Egyvalakit pedig pénzjutalomban is részesít az alapítvány, azt, aki abban az évben legtöbb órát önkénteskedett. Azért szeretek ebbe a közösségbe járni,  mert itt mindenki azt csinálja amit szeret, semmi nem kötelező , amennyit bírunk annyit dolgozunk  és annyi időt szánunk rá, amennyi szabad időnk van.

Hogy miért választottam pont a környezetvédelmet, ez csak most a beszámoló írása kapcsán fogalmazódott meg bennem. Nem csak azért mert a szakmám miatt ez áll hozzám a legközelebb, hanem mert egyrészt olyasmihez nem értek, mint például árvízi, védekezés vagy műemlékvédelem. Szép dolog lenne pl. az állatok védelme vagy beteg emberek, gyermekek gondozása, erre meg lelkileg nem lennék képes. A levegő, a víz ,és a földünk megvédése nélkül viszont nincs élet , ezért ezt tartom a legfontosabbnak. Az alapítvány önkéntesei között minden korosztály képviselteti magát. Sok barátra is leltem, a magánéletben is összejárunk, túrázunk, kirándulunk és kulturális programokra is együtt megyünk. 

Hatos Istvánné         

Miskolc , 2011. 10. 19.

--------------------------------------------------------------------------------- 

7. Sebestyén Márta óvónő története a somogyvári Tündérkert Óvodából

Sebestyén Márta vagyok, óvónőként dolgozom a somogyvári Tündérkert Óvodában. Kislány korom óta arra készültem, hogy óvó néni leszek,ha nagy leszek. Elvégeztem az óvónői szakközépiskolát majd a Kaposvári Egyetemen az óvodapedagógusi diplomát szereztem 2010-ben. Mindig második otthonomnak tekintettem munkahelyemet,vagyis az óvodánkat,azonban a diplomamunka –téma kiválasztása hozott igazán szoros érzelmi kötődést. Tézisemet a somogyvári óvoda történetéből írtam, amely hosszú és szövevényes kutató munkával járt,és  sok sikert hozott számomra. Az 1888 –ban alapított kisdedóvót a Széchenyi család somogyvári ága hozta létre, Andrássy Mária és Széchényi Imre gróf nevéhez fűződik. A kutatás során az Argentínában élő Széchényi Ilona grófnővel sikerült kapcsolatot létesítenem, amit ma már barátinak nevezhetek. A szakdolgozat elkészítésében sok segítséget nyújtott.

Az óvoda életében nagy változások következtek be,amikor egy országos pályázat – TÁMOP 3.1.4.- keretén belül teljesen át és felújították  az épületet, fél év munka után 2009. decemberében beköltözhettünk a most már Tündérkert Óvoda nevet viselő óvodába. A tavasz és a nyár ,várakozással telt el ,hogy a helyi önkormányzat a játszóudvarunk, kertünk renoválását is megkezdje. Azonban teltek a hónapok és érdemleges változás nem történt. A gyermekeket nem tudtuk ,az inkább építési területre hasonlító udvarba kivinni,így a falu- biztonságosnak nem mondható – játszóterére kísértük levegőzni. Nyár végén saját ötlettől és türelmetlenségünktől vezérelve ,arra ösztönöztük a szülőket, a falu lakosságát, „hogy hozz egy virágot és ültesd el!”, vagyis felélesztettük a társadalmi munka fogalmát. Fantasztikus összefogás és adományozási kedv alakult ki, és megindult önerőből, anyagi forrás nélkül a kert felújítása. Hamarosan rájöttem, hogy sajnos pénz nélkül több terület felújításában tehetetlenek vagyunk. Ekkor vettem a  bátorságot ,és elkezdtem vállalatoknak, vállalkozásoknak, áruház láncoknak óvodánkat bemutató és egyben adománykérő leveleket írni.       Kezdetben kisebb sikerek és pozitív válaszok érkeztek.

Így kaptunk adományba a Coca-Cola cégtől palackprést / mivel a következő évben szeretnénk a Zöld Óvoda címet elnyerni/, a kaposvári TESCO áruház virágföldet és növényeket , a helyi TSZ 40000 Ft értékben kerti növényeket és fákat adott, a veszprémi ÖKO Market komposztálókat, Széchényi Ilona grófnő Argentínából 200000 Ft-ot küldött, a somogyvámosi Krisna völgy lakói fákat adtak, a MNB 100000Ft adományt küldött, és legnagyobb összeget 500000 Ft-ot a Szerencsejáték ZRT juttatta  óvodámnak. A leveleimet szabadidőmben otthonról írtam é,tartottam és tartom támogatóinkkal a kapcsolatot. Ezekből az adományokból befejeztük a kertet szintén szülői segítséggel. Minderről és munkánkról a www.somogyvar.hu, valamint a Facebook Tündérkert Baráti Társaság oldalon tájékozódhatnak. Nevem soha sehol nem jelent meg,mint óvodánk adományainak gyűjtője, és igazából köszönetet sem kaptam érte sem a fenntartónktól, sem a polgármestertől….viszont mindenki dicsekszik a megszépült óvodai kerttel….nem kívántam mindezzel kérkedni ,de most mégis úgy érzem ,sokat tettem munkahelyemért, a falu gyermekeiért, és az elismerés egy kis köszönet jól esett volna. Bár az önkéntesek attól önkéntesek, hogy lelkiismeretük, tenni akarásuk belülről fakad, csendben dolgoznak és lehet,hogy  a babérokat talán mások aratják le.

Ez volt a történet eddig..a munkát nem hagytam abba,mert szükségünk van még kerti játékokra és a fenntarthatóságra is gondolnom kell!

 

Tisztelettel Sebestyén Márta a Tündérkert Óvodából

----------------------------------------------------------------------------------

6. Reindl Anikó - Két keréken az önkéntességért

Életem nagy projektje

Az őrült célok és a valóság viszonyáról… Volt már néhány megvalósíthatatlannak tűnő cél az életemben, amit sikerült elérnem, például eljutottam olyan helyekre, amikről még gyerekként álmodtam. Nem nagy álmok ezek, de számomra a legfontosabbak. A mai napig őrzöm ezeket az emlékeket, és amikor azon nyavalygok, hogy nem jön össze semmi az életemben, akkor előveszem őket és rájövök, hogy nem is vagyok  én olyan rossz helyzetben. Ilyenkor adok magamnak egy virtuális pofont is, hogy tessék felállni és tovább lépni az önsajnáltatás helyett. No, de ne vesszünk el a múltban, hanem nézzük csak, honnan indult ez az őrület, hogy bejárom az országot biciklivel!

Talán 2 éve találtam ki, hogy mi lenne, ha kitűznék magamnak egy nem mindennapi, de azért megvalósítható is és igazán rám jellemző célt. Éppen egy tréningről hazafelé, a vonaton zötykölődve álmodtam meg a bringás projektet. Egy biztos: akik az elsők között hallották ezt az ötletemet, kicsit bolondnak néztek, miközben persze nagyon jó dolognak tartották. Azt viszont éreztem rajtuk, hogy nem vesznek komolyan, és úgy hallgatnak, mintha valami mesét mondanék, ami természetes is, ha a barátod őrült ötlettel áll elő. Szerintem ilyenkor két út lehetséges. Az egyik, hogy ráhagyod az illetőre, a másik pedig, hogy Te is belemész, és közösen csináljátok  meg. Nekem is sikerült találnom egy társat.

 A konkrét cél: Legyél Te is önkéntes! Mit is akartam elérni? Minél több fiatalt akartam motiválni arra, hogy vegyenek részt önkéntes projektekben, merjenek változtatni őket is érintő dolgokon. Az volt a terv, hogy 2011. március 16. és április 16. között annyi helyre tekerek el az országban, amennyi csak belefér, és mindenütt, ahol megfordulok, felhívom a fiatalok, a döntéshozók és a helyi közösségek figyelmét arra, hogy miért hasznos és fontos manapság az önkéntesség. Voltak számszerűsíthető céljaim is, például, hogy tekerjek legalább ezer kilométert, és hogy országszerte legalább 500 fiatallal találkozzam, hogy halljanak az idei KöZöD! Önkéntes Fiatalok Napjáról (amelyet a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány koordinál Magyarországon), illetve hogy kedvet kapjanak a részvételhez.  Rengeteg élmény és tapasztalat halmozódott fel bennem az elmúlt években, és úgy éreztem, hogy ezeket meg kell osztanom másokkal, meg azt is tudtam, hogy mennyi kérdés, kétely van a gyerekekben, és ezekről beszélni, beszélni, beszélni kell.

 Elkezdődik a visszaszámlálás Március elején járunk, lassan az előkészületek utolsó fázisába érünk: van bringám (adomány), vízhatlan ruhám, útitervem, TB-kártyám, pénzem, aggódó barátaim. Utolsó feladatok, még kis edzés és készülődés a rajtra. Néhány hiányzó dolog beszerzése. Utolsó este izgatottan nézem a biciklit a szobámban és még akkor sem hiszem el, hogy másnap indulok, és tényleg megcsinálom. Fura érzés volt, mert tudom, sokan eltervezik, hogy megvalósítják az álmaikat, még a szervezést is elkezdik, de nem mindig tudják végig csinálni. Én nem akartam így járni és most eldöntöttem, hogy bármi áron is, de végig csinálom. Csodavárással nem megyünk semmire!

 Az indulás napja. Korai kelés, kávé és közben még az utolsó gondolatok rendezése. Az járt a fejemben, hogy vajon ez tényleg igaz-e vagy csak álmodom. Azon agyaltam, vajon mindent elraktam-e, minden meg van-e szervezve. Még egyszer megnéztem a biciklit, hogy tényleg ott van-e és indulhatok-e vele.

Cikáztak a fejemben a kérdések: például, hogy végig tudom-e csinálni ezt a gyenge 1500 kilométert, mit kezdek azzal a szabadsággal, önállósággal, felelősséggel, ami ezzel jár? Hogyan kezelem majd a nehézségek, mint az időjárás, vagy ha esetleg eltévedek valahol?

Még egy hajnali sms. Nagyon jó érzés volt olvasni, hogy végig velem lesz az sms írója, aki velem együtt izgult. Fura módon én inkább izgatottan vártam, hogy végre nekiindulhassak a nagy ÚT-nak ezzel az amúgy ajándékba kapott biciklivel.  

 Az indulás. Elsőnek értem oda a Debreceni Egyetem előtti térre, amit nem bántam, mert jó volt érezni azt a pillanatot, csendben. Majd érkeztek a barátok, kollégák és készültek a fotók. Elérkezett az idő, biciklire pattantam és elindultam. Fura érzés fogott el, mintha nem is túrára, hanem munkába mennék, csak másik útvonalon. A szabadság felemelő érzésével könnyedén tekertem a biciklit, mintha repülnék.

Az első napon a végtelen szabadságot éreztem, és azt, hogy megyek a kijelölt úton.  Ilyen intenzív szabadságélményem talán még sohasem volt. Persze azért volt kötöttség is a túra alatt, de ez természetes. Olyan ez, mint ha egy kerítéssel körbevett játszótéren játszanánk, és a felszabadultságot maga a játék szeretete adná, a kereteket pedig a kerítés.

 

Eltelt közel hat hónap, amióta hazaértem és a szabadság érzése valahogy elszállt, vagy ha stílusos akarok lenni, akkor elgurult. Visszatértem a szürke hétköznapokba. Miközben ezeket a sorokat írom, akár már holnap indulnék egy újabb kalandra. Legnagyobb feladatom az elkövetkezendő időszakban, hogy ezt a fajta szabadságérzetet megteremtsem a minden- napjaimban is.

 Az utam kapcsán azért nem csak pozitív benyomások értek. Voltak olyan napok is, amikor nyomasztott az egyedüllét, nem volt kivel megosztanom az élményeket. Persze tudom, bárkit felhívhattam volna, és beszélhettünk volna. Ez viszont nem működött nekem, mert amikor elővettem a telefonom, hogy felhívjak valakit, akkor a sok névből nem tudtam, kit lehet éppen zavarni, kinek tudnám igazán elmondani. A sok barátból hirtelen nem találtam egyet sem, akivel beszélhetnék. Senkit nem akartam magammal és az élményeimmel terhelni. Szinte látom magam előtt, amikor ezt a részt olvasod, hogy milyen arcot vágsz, de ne! most ne hívj fel! majd csak miután már végigolvastad az egészet.

Egy kis önfényezés. Amire nagyon büszke vagyok, hogy egyedüli nőként kerekeztem körbe Magyarországot. Tudok két férfiről, aki már végig csinálta, és mindketten valami fontos ügyért tették ők is.

 Kalandok. „Utaztam én már annyi mindenhol…” (Szabó Leslie – Utazás).

Az utazás nem is oly egyszerű dolog és tele van kalandokkal. Volt alkalmam átélni pár ilyen kalandot. Volt olyan, amikor igazán a túlélés volt a cél! Ne ijedj meg, azért nem kell életveszélyes helyzetre gondolni!

Eső a hídon. Tekertem több elhagyatott útszakaszon szakadó esőben vagy napsütésben, ahol csak én mentem és néha egy-egy kocsi haladt el mellettem. Ilyen szakasz volt, amikor Újfehértóról indultam át Polgárra. Amikor elhagytam az újfehértói táblát, már esett az eső, így vízálló túratáskámat és esőkabátomat is megpróbáltatásnak tette ki az időjárás.  Ennek köszönhetően az összes ruhám csurom vizes lett. Itt nem kifejezés, hogy izgultam. Egy hídon kellett áttekertem az M3-as autópálya felett.  Iszonyúan féltem, de nagyon izgalmas is volt egyben. Az adrenalin szintemet az emelte az egekbe, hogy olyan nagy sebességgel haladtak el a kocsik, hogy néha igen kapaszkodnom kellett a kormányba, nehogy felboruljak.  Mondanom sem kell, hogy nekem rendes tériszonyom van, és kissé remegő térddel tekertem végig a hídon, miközben nyugtattam magam.  Nehezen viselem ezt a fajta félelmemet és többször is rándult görcsbe a gyomrom a magasabb hidakon.  Amikor beértem Polgárra, már bőrig áztam és hiába a vízhatlannak mondott felszerelés, mégis van olyan zivatar, amely még ezeken is úrrá lesz. Mivel már jól ismertem a települést, tudtam hol az iskola és hol tudok megmelegedni és forró levest enni.

Tisza-tó. Amire nagyon jó visszaemlékezni, az a tekerés a Tisza-tónál, a gáton. A táj leírhatatlanul gyönyörű. Gondolj bele! Tekerek egyedül, körülöttem gyönyörű táj, friss levegő még akkor is, ha megint esik az eső, de ez mit sem tud rontani a táj szépségén. A gát melletti erdő szélén fiatal őzek játszanak, anyjuk gyorsan hívja őket az erdő sűrűjébe, nehogy megtámadja őket az a rikító sárga mellényben és sisakban hangosan dudorászó fura lény. Ahogy haladok a töltésen, egyszer csak fehér zsákokat látok a távolban. Olyan látvány volt, mint amikor az árvízi homokzsákok hevernek a folyóparton. Ahogy közelebb megyek látom, ezekben a zsákokban összegyűjtött szemét van, leginkább PET palackok. Szomorú látványt nyújtottak a több kilométeren keresztül fekvő műanyag zsákok. Persze jó dolog, hogy ezt a sok palackot valakik összeszedték a Tisza partról, de így itt hagyni őket! Vajon önkéntesek vagy közmunkások tették? Azóta is sokszor jut eszembe, hogy vajon elvitték-e már ezeket a hulladékkal megtöltött zsákokat a gátról. Bízom benne, hogy igen.

Az idegenek. Meglepő volt számomra, hogy az emberek milyen nagylelkűek és segítőkészek. Erre nem voltam felkészülve. Meglepő dolgokat tapasztaltam. Éppen szerveztem a szállásomat és megkérdeztem egy pár magánszállást, hogy náluk mennyibe kerül egy éjszaka. Megírtam miért is kérdezem ezt, és több olyan választ kaptam, hogy mivel nemes célért tekerek, így ők abban tudnak nekem segíteni, hogy ingyen tudok náluk aludni. Volt olyan hely is, ahol egy hotel reggelijével vetekedő fejedelmi reggelit is kaptam.  Vajon az ország más pontján is ilyen nagylelkűek lettek volna velem? Nagyon hálás is vagyok az idegenek támogatásáért, mert rengeteg erőt adtak ahhoz, hogy végig tudjam csinálni.

A Dunának két partja van… Vácról haladtam Tata irányába. Többféle útvonal létezik, én a legbiztonságosabbat választottam, végig a Duna-parton a bicikli úton.  Gyönyörű volt a táj, ami körülvett. Egyik oldalt a folyó, másik oldalt pedig a hegyek. Végigénekeltem az utat, és néha megálltam pár másodpercre, hogy lefényképezzem magamban a látványt. Igen, ilyenkor sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképezőgép, de azért ha becsukom a szemem, még most is fel tudom idézni a képet. Tekertem szépen Szob felé, ahol úgy terveztem, hogy komppal megyek át a vízen. Be is értem a településre és megálltam egy kis pihenőre az egyik kis kocsmában. Ahogy iszogattam a teámat, a tv-ben egy debreceni ismerősömet véltem felfedezni, ahogy interjút adott. De most nem is ez a lényeg. A tea után irány a komp.  Ott viszont azt közölték velem, hogy az majd csak két nap múlva indul. Igyekeztem nem pánikba esni, kerestem megoldásokat. Kérdezgettem a helyi lakosokat, hogyan tudnék átjutni a Duna másik oldalára. Volt is több verzió, de valahogy egyik sem működött. Menet közben folyamatosan jöttek hívások, és persze az édesanyámnak is pont akkor jutottam az eszébe. A mélyponton, nagyon sok türelem kell az ilyen hívások elviseléséhez. Nem is mindig sikerült. Már több órája tekertem, de mindig visszajutottam a kiinduló pontra. Az időm fogyott, hiszen három órakor már foglalkozást kellett volna tartani a fiataloknak, én még mindig a megoldásokat kerestem.

Végső kétségbeesésemben, ami akkora már úrrá lett rajtam és – igen, bevallom őszintén - már a sírás határán voltam. Amikor beléptem az önkormányzat épületébe, a folyóson mit látok, hát bizony az Önkéntes Fiatalok Napja plakátját.

Ezt jó jelnek véltem, és reménykedtem, hogy itt majd kapok segítséget. Jeleztem, hogy egy nagyon sürgős ügyben szeretnék beszélni a polgármester úrral, de sajnos fontos vendégek voltak nála, így nem engedtek be hozzá. A titkárnő látta rajtam, hogy nagyon fontos dolog lehet, és megkérdezte, hogy tud-e segíteni. Elmeséltem neki miért vagyok ott, erre ő megpróbált útba igazítani, és lehetséges útvonalakat javasolt. Addigra azokat már rég végigjártam. Mikor már kezdtem feladni, visszahívott és mondta, hogy segít kitalálni valamilyen megoldást. Végül az egyik kollégájuk elvitt autóval Szlovákián keresztül. A kocsiban beszélgettünk és megállapítottuk, hogy nehéz úgy eljutni Esztergomba, hogy közben át kell menni egy másik országon.

Amikor kitett, már borozatóan nagy késésében voltam, de mentem tovább. Előttem volt még egy jókora hegy, amelyen keresztül kellett mennem Dunaszentmiklós felé.  Itt már közel jártam ahhoz, hogy feladjam.  Az tartotta bennem a lelket, hogy várnak rám Tatán a barátok. Sajnos a fiatalok, akiknek tartottam volna a foglalkozást már nem tudtak megvárni.

Nagyon megviselt, hogy nem értem oda és úgy éreztem, csalódtak bennem, mintha átvertem volna őket. Sokáig küszködtem ezzel az érzéssel, meg azzal, hogy nem tudtam időben megoldani egy problémát. Nagyon nagy hála és köszönet a barátoknak, akik rendületlenül vártak rám Tatán, és őszintén örültek nekem, amikor beértem a városba. Ezután egy lélekmelegítős süteményezés és beszélgetés várt ránk. Még közös kis biciklizés át Tatabányára, ahol a szállásadóm finom vacsorával és egy nagy beszélgetéssel várt rám.

Érdekes nap volt, melynek a tanulsága az, hogy hiába találsz akár több megoldást is egy adott problémára, ha ezeket nem tudod egyedül végrehajtani, akkor tudj segítséget kérni másoktól.

Amikor két biciklis találkozik egy vasútállomáson. Úgy kezdődött, hogy Szentkirály települését elhagyva megérkeztem a kecskeméti vasútállomásra. Itt kicsit várakozni kellet a vonat indulásáig. Begurult a vonat Szeged felől és rajtam kívül csak egy fiatal srác szállt fel kerékpárral. Ahogy az lenni szokott, az én biciklimet lehetett nehezebben feltenni, mert rajta a csomagom és ennek köszönhetően persze kilazult a csavar, ami a csomagtartót rögzítette. Miután felszálltunk és a vonat is elindult, elkezdtük a sráccal közösen megszerelni a csomagtartót. Ekkor betoppan egy kicsit furán beszélő idősebb úr, aki nagy lelkesedéssel beszél az országúti kerékpározásról, régi nagy versenyekről, és mostani tehetséges fiatalokról. Közben mindenki előszedett valamilyen csavart, vagy szerszámot, amivel még mindig az én biciklimet szereltük. Miután kész lett, még mindig sztorizunk tovább a kerékpárokról, melyik a jobb, hogyan tekerhetek még jobban.

Jó érzés, amikor a biciklizés szerelmesei összetalálkoznak és segítenek, kis apró trükköket adnak át egymásnak, no meg a végeláthatatlan történeteiket.

Az elektronikus levelek sorsa. Elgondolkoztál már azon, mi történik az e-mailekkel, amiket küldözgetsz a világba, az illető vajon biztosan elolvassa vagy rögtön a kukában landol?  Hát én így jártam. Az egyik önkormányzati embernek küldtem egy e-mailt, a projektemmel kapcsolatban. Mivel nem érkezett válasz, gondoltam felhívom telefonon, hátha nem kapta meg. Őszinte, de meglepő választ kaptam: hogy sajnos a levelem a kukába került, így nem olvasta el. Nyugodt hangnemben csak annyit mondtam, hogy most van időm és elmesélem milyen ügyben kerestem meg őt. Meglepett csönd, utána pedig megkért, hogy akkor fejtsem ki bővebben. Ezután bocsánatkérő, és támogató választ kaptam az e-mailemre az adott település polgármesterétől is. Érdekesség, amikor náluk jártam, és másnap tovább gurultam, jött egy telefon, hogy látott engem kibiciklizni a városból a polgármester úr, és megkérdezte, hogy jól érzetem-e magam náluk, és hogy ha bármi gondom lenne az utam kapcsán, hívjam csak fel és mindenben segít. Tanulság: hátrányból is lehet jó együttműködést kialakítani. 

Krumpliból projektor. Vannak olyan fiatalok, akik nem a felnőttektől várják a problémáik megoldását, hanem ők maguk teszik ezt. Egy településen a fiatalok filmklubot szerettek volna indítani. Ehhez azonban kell egy projektor, amivel a filmeket le lehet vetíteni. Ilyen a településen nem volt. Amikor a fiatalok erről beszéltek a polgármesterrel, a következő megoldást találták: kaptak egy üresen álló megművelendő telket, a fiatalok pedig kitalálták, hogy ezen a területen mindenféle zöldséget ültetnek, amit majd a piacon fognak árulni, és a megkeresett pénzből vesznek egy szép csillogó projektort.  Nem tudom, hogy milyenek lettek a zöldségek, és hogy mennyi pénzt kaptak érte, de a tanulság az, hogy a csodára nem elég várni, tenni is kell érte.

Idősek kontra fiatalok. Előfordul, hogy a korosztályok közötti különbségekből viták adódnak. Sokszor halljuk a következő mondatokat: „ezek a mai fiatalok”, „bezzeg a mi időnkben”. Akad olyan település, ahol a fiatalok hétvégén vagy késő délután nem tudnak hova menni, ezért jobb híján beülnek a buszmegállóba beszélgetni a saját kis dolgaikról. Ezt persze nem mindig nézi jó szemmel az idősebb korosztály. Rögtön azt feltételezik, hogy csak kárt okoznak, suhancoknak nevezik őket, és persze már koradélután pusztán nevelési célzattal hazaküldik őket, hiszen késő van már az utcán lenni a gyerekeknek. Kérdés, hogy vajon tényleg rombolnak-e ezek a fiatalok, vagy csak keresik a saját kis közösségi terüket. Nem mondom, hogy minden fiatal angyal. Van sajnos olyan is, aki esetleg kárt okoz. Amit viszont biztosan állíthatok az az, hogy kevés ma Magyarországon a fiataloknak létrehozott - vagy esetleg ami még jobb lenne, a velük közösen kialakított- közösségi tér, ahol kiélhetik a kreativitásukat és művészi hajlamaikat és aktív közösségi életet élhetnek.  A tanulság az, hogy ne feltételezzük minden fiatalról, hogy suhanc és csak kárt tud okozni, inkább kérdezzük meg őket, hogy mihez lenne kedvük és támogassuk őket céljaik elérésében.

Csapatépítő szemétszedés. Vannak olyan pedagógusok, akiknek fontos, hogy osztályközösséget kovácsoljanak. Ez az osztályfőnök fontosnak tartja azt, hogy a tanítványai ne csak a matematikával és egyéb más tantárgyakkal foglalkozzanak, hanem értsenek meg más, őket is érintő helyzeteket. Ennek köszönhetően minden évben elviszi az osztályát a városi önkormányzat által szervezett szemétszedési akcióra. Fontosnak tartja, hogy a srácok belássák: ők is tehetnek néha azért, hogy az adott település és környéke szemetes, azért meg még többet tehetnek, hogy ez ne így legyen. Ezzel egy időben pedig nagyon jó közösségfejlesztő programnak tartja, ahol kicsit kiszabadulva az iskolapadból együtt tudnak lenni és reményei szerint maradandó élményt is szereznek.

Nemcsak intővel lehet nevelni. Vácott az egyik középiskolában tartottam foglalkozást és utána beszélgettünk a tanárnővel. Tetszett, hogy szerinte nem elsősorban beírással lehet megnevelni a kamaszokat. Jár egy fiú az osztályába, aki rémesen viselkedett, nem találta a helyét. Azt találta ki, hogy a problémás fiút odaülteti vak osztálytársa mellé. Azóta nagyon sokat segítenek egymásnak, és mára már a „rossz” fiúval nincs semmi gond.  Megkérdeztem a vak srácot, hogy érzi magát ebben az osztályban és azt a választ kaptam, hogy nagyon jó helyen van és nagyon jó a közösség. Valóban én is azt láttam, hogy egyenrangúként kezelik.

Ezek nem nagy dolgok,  mégis hatékony nevelési eszközök lehetnek, amivel mindenki jól jár.

Előítélet, rossz beidegződés. Megérkeztünk az egyik helyi általános iskolába. Meglepő módon sok gyerkőc várt ránk, és a helyi tv is. A foglalkozás előtt még egy gyors kávé, ráhangolódás. Bevallom őszintén, nem sok jót vártam ettől a találkozástól, hiszen rémesen viselkedtek a kezdés előtt. Nem gondoltam volna, hogy ezekkel a gyerekekkel bármilyen tartalmas dolgot össze tudunk majd hozni. Pedig olyan értékeket és gondolatokat fogalmaztak meg azok a srácok, amilyet bármelyik felnőtt megirigyelhetne. Hová lesznek ezek az értékek, mire felnőnek? Ezek alapján fogják vajon élni az életüket? Az önkéntességről beszélgetve egytől egyig az összes srác egyetértett abban, hogy nem kellene tönkretennünk azt a helyet, történetesen a földet, ahol élünk. Nem kellene a szemetet szétdobálni, vegyszerekkel szennyezni a levegőt. Mindenkit egyformán kell kezelni, legyen az hátrányos helyzetű vagy értelmi sérült, teljesen mindegy, mivel ő is ember és miért is ítélkeznék én felette, hogyan is lenne ehhez jogom. Nagyon szégyellem magam, azért hogy én magam is előítéletes voltam. Minden elismerésem a pedagógusoknak és a tanulóknak!

A tanulság az, hogy valóban nem helyes meggondolatlanul ítélkezni.

Miért éljem bele magam? Egy osztályban érdekes gondolatok merültek a következő feladat kapcsán: bele kellett, hogy éljék magukat különböző személyek mindennapjaiba, menekülttábor lakója, vak kislány stb.

Az egyik lány az értékelésnél a következőket mondta: „Miért éljem magam bele egy menekült helyzetébe, hiszen én nem vagyok az és soha nem is leszek az?”.  Fontos ezeket az érzéseket tisztázni, hiszen sokan vélekednek így.  Sokat kell beszélgetni a fiatalokkal ezekről a dolgokról, igenis néha érdemes beleélnünk magunkat mondjuk egy vak lány helyzetébe, hiszen bármikor kerülhetünk hasonló helyzetbe egy betegség vagy baleset kapcsán. Jó érzés volt, amikor ez a lány is belátta, hogy elhamarkodottan gondolkodott, megköszönte, hogy nem kezeltem negatívan a véleményét, hanem elmondtam az érem másik oldalát.

 Mit tudsz kihozni a helyzetből?

Az egyik nagyobb városba a tervezettnél hamarabb értem, és arra gondoltam, találkozom az ott tanuló debreceni ismerősömmel. Miután megebédeltünk rávettem, hogy jöjjön el velem a foglalkozásra, és ő is meséljen a saját önkéntes élményeiről, a fiatalok viszont nem jöttek el. Viszont a debreceni barátom az egyik helyi rádiónál dolgozik és kommunikációt tanul a helyi egyetemen. Ennek köszönhetően összehoztunk a helyi városi diákönkormányzatnak egy média- és kommunikációs képzést, amelyet az én régi DÖK-ös barátom fog nekik tartani. Lehet, hogy nem hallottak tőlem az önkéntességről, de kaptak egy jó képzést.

Jövőbe nézés. Sokan kérdezték, hogy esetleg jövőre is megvalósítanám-e a bringás projektet. A válaszom: igen bármikor újra végigcsinálnám, és már vannak is aprócska ötleteim a következő hasonló akcióra, de ez még csak ötlet szintjén jár.

Miközben ezt az összegzést írtam, történt az a nagyon szomorú dolog, hogy a házunk folyosójáról ellopták a csodabringámat, amit ehhez a projekthez kaptam adományként. Soha nem volt még ilyen klassz bringám, és ki tudja lesz-e még…

Végezetül pedig el kell mondanom, hogy ezt a túrát nem tudtam volna megvalósítani a támogatók, partnerek és a sok segítség nélkül, amit nem tudok eléggé megköszöni.    

Készítette: Reindl Anikó

Debrecen, 2011. szeptember

 

---------------------------------------------------------------------------------- 

5. Tolnai Éva – Otthon Segítünk Szolgálat, Pécs  

Valamikor régen mondták nekem az idősebbek, hogy az ember addig él boldogan, míg fontosnak érzi magát. Talál munkát, feladatot magának. Én akkoriban egyedül neveltem a két gyermekemet és örültem, ha fél óra jutott munka és feladat nélkül, ezért értetlenül néztem. Látva kételkedésemet, azt mondták, hiába, ennek megértéséhez idő és élettapasztalat kell.

Budapesten születtem ugyan, de édesapám foglalkozása miatt nagyon sok helyen laktunk az országban. Két lány testvérem volt, a fiatalabb húgom sajnos agydaganatban elhunyt, a középső testvérem Kanadában él 35 éve.
Igazi falusi iskolákba jártam ahol 1-8 osztályosok voltak egy teremben, ám mikor visszaköltöztünk Budapestre, alig győztem bepótolni a gyenge tanítás miatti hátrányokat.
A szüleim elváltak. 1969-ben férjhez mentem, a középső húgommal egy napon.
Két gyermekem született, Zoltán 1971-ben - egy méhen kívüli terhesség után, rettegve, hogy lehet-e még gyerekem - 1972-ben pedig Beáta.
Sajnos a férjem azt hitte, hogy mivel ő az erősebb, veréssel is nyomatékossá teheti akaratát. A 25. születésnapomon úgy megvert, hogy azonnal összepakoltam. Ezután egyedül neveltem a gyerekeimet, de el kellett költöznünk, hogy nyugalmunk legyen.

 Sok év munkaviszony után, miután a gyermekeim kirepültek, nyugdíjba készültem és hirtelen rádöbbentem, hogy túl sok lesz a szabadidőm, főleg, mivel a városban, ahol élek, szinte senkit nem ismerek néhány kollégán kívül. Elmentem egy gyermekotthonba, hogy szabadidőmből felajánljak egy keveset, de sajnos, nem tartottak igényt rá.

 Lányom akkor már Pécsett tanult, és ahogy az lenni szokott, ott is ment férjhez. Egyszer, a látogatásom után, a már várandós lányom sírva integetett a busz után, amivel hazafelé utaztam. Akkor döntöttem el, hogy leköltözöm Pécsre. Bár nem voltam már túl fiatal, végül is győzött az unoka iránti vágy.

 Nagyon jó lett a kicsikkel a kapcsolatunk, mentem értük óvodába, iskolába, vittem őket külön órákra és közben jókat beszélgettünk. Mikor átmentem hozzájuk, sütöttek-főztek nekem mindenféle ehetetlen ennivalót, amit sugárzó arccal kínáltak és magától értetődően „örömmel” megettem, bár a tizedik kínálásnál már ki mertem mondani, hogy dugig vagyok.

Időközben a fiam is megnősült és egy szépséges kislányuk született, aki Down szindrómás. Hogy a nagyobb unokák el tudják fogadni és ne csodálkozzanak, hogy a pici más, többször elutaztam a lányom gyerekeivel hozzá. A harmadik látogatáskor tűnt fel a gyerekeknek, hogy a pici más, mint ők, amit megbeszéltünk hazafelé a vonaton. A kislány beszélni nem nagyon akart, de unokatestvére nagy türelmének köszönhetően 4 évesen kimondta az első szavakat, amit nagy ovációval fogadtunk. Azóta le sem lehet (szerencsére) állítani a kicsit. Idén megszületett a negyedik unokám, azonban a lányomék elköltöztek Pécsről, így ismét egyedül maradtam.

 Nagy űr támadt bennem, itt maradt a segítésre vágyó kezem és a szeretettel csordultig teli szívem. Unokáimhoz gyakran megyek, de a távolság azért nagy.

 Nagy szerencsémre megláttam a Tv-ben az Otthon Segítünk Szolgálat kisfilmjét. Rögtön tudtam, hogy ezt „nekem találták ki”.

Olyan szülőknek segíthetünk, akiknek óvodás korú gyermeke van. Nagyon érdekesnek találtam a dolgot, rákerestem az Interneten és kiderült, hogy lehet jelentkezni. 2011. januárjától 40 órás tanfolyamon vettünk részt, többségében nagymamák, de fiatalok is voltak szép számmal. Érdekes és tartalmas előadásokat hallottunk, többen megjegyezték, hogy ilyesmit már korábban kellett volna hallani, mikor még gyakorló szülők voltunk.
Nagyon élveztem a foglalkozásokat, ahol sok segítséget kaptunk a szolgálat mibenlétéről, szerepünkről az idegen családokban. Hiszen más dolog a saját családunk életében részt venni, és megint más megérteni egy idegen család szokásait, és bekapcsolódni az ő életükbe.

 Már voltam is segíteni egy családnál, ahol egy 2 és 4 éves kisgyermek van. Az édesanya törött lábbal feküdt otthon, én pedig élvezettel vetettem be magam a segítésbe, hiszen tele voltam segítőkészséggel. A családdal nagyon jó kapcsolatom alakult ki, a gyerekek és az édesanya megszerettek. Nagy örömmel megyek foglalkozni a kicsikkel, akik élvezik, hogy Éva néni 2-3 órán keresztül kizárólagosan az „övék”.

Az első napokban inkább a 2 éves kisfiú fogadott örömmel, és azonnal megmutatta a kedvenc játékait. Kivitt az udvarra, ahol motorozni szeretett volna, de még nem ért le a lábacskája teljesen. Azért kísérleteztünk és mikor elfáradt, homokoztunk. Időközben hazajött az óvodából a 4 éves nővérkéje, aki fenntartással fogadott, csak távolról nézett minket. A harmadik látogatáskor otthon volt a kislány is, mivel kis baleset érte, elesett a motorral és feldagadt a szája. Kérdeztem kér-e krumplipürét, amit elfogadott. Míg főtt a burgonya, rajzolgattunk kettesben, az öcsike szaladgált körülöttünk. Nagyon ízlett a püré, gondolom, mert legközelebb is főzetett velem. A következő alkalommal már nagyon várt mind a két gyerek, és azóta nagyon jó a kapcsolatunk. Énekelünk, a kicsilány dalt is tanított nekem, amit az óvodában tanult. A kisfiú velünk énekel és utánozza a testvérkéjét. Az első időben hetente kétszer mentem a családhoz, de azóta az édesanya már jobban tud járni, áttértünk a heti egyszeri látogatásra. Általában hétfőnként megyek, de felhívnak, ha segítségre van szükségük. Időközben megismerkedtem az édesapával és a dédikével is. Úgy érzem, nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk.

Nemrégiben más esethez hívtak segíteni: egy anyaotthonban kellett gyerekekre vigyáznom, amíg az édesanyjuk tanfolyamon vett részt. Megrázó volt tapasztalnom azt a szeretet- és gondoskodás-igényt, amivel azok a gyerekek körülvettek. Ők még sosem láttak olyan szendvicset, aminek szeme és mosolygós szája volt rajzolva ketchupból...A látogatások itt sajnos abbamaradtak, az anya nem folytatta a tanfolyamot.

 Nagy öröm, hogy hasznosnak érzem magam. „Családomhoz” minden héten örömmel megyek. Mivel szeretettel mentem és úgy is fogadtak, mindig várom a következő látogatást. Azt kaptam, amire vágytam, szeretetet, elfogadást. Ezt tiszta szívből viszonozom is.

 Így lett megint teljes az életem, hiszen újra gyerekzsivaj vesz körül és karocskák ölelik át a nyakamat. 

---------------------------------------------------------------------------------- 

 

4. Kisgyörgy Ágnes - Miért jó önkéntesnek lenni

A segíteniakarás egy belülről feltörő tulajdonság. Ebből fakadóan választottam szakmának a betegápolást. Az idő elteltével a szakma gyakorlása kötelességnek számított és úgy éreztem egyre nagyobb segítőkészség tör fel belőllem, amit a munkában elvégzett tevékenység nem merített ki. Így csatlakoztam Kolozsváron egy egyesülethez akik önkéntes munkát szerveztek. Az otthoni betegápolás megszervezésével bíztak meg. Nehéz volt az emberekkel elfogadtatni, hogy van egy ilyen lehetőség is és, hogy éljenek vele. Mikor kezdték felismerni az akcióban a segíteni akarás varázsát egyre többen igényelték ezt a szolgáltatást. Egy  pár év után személyes okok miatt el kellett költözzünk Kézdivásárhelyre. Itt próbáltam folytatni tevékenységemet, de az akkori városvezetés, abban az időben, nem  tartott rá igényt. Nagy örömömre, olvastam egy frissen alakuló, otthonápolással foglalkozó, Izabella alapítványról. Kapcsolatba léptem velük és elkezdtünk közösen dolgozni. Fáradtságot nem ismerve, nagyon sok beteget ápoltunk, munkaidő után. Lehet fáradtságot érezni, amikor a beteg úgy köszön el, hogy  „jöjjön holnap is, mert ameddig jön, remélem, hogy meggyógyulok”? Volt akit agyvérzés után tanítottunk meg járni, volt akinek a lábát mentettük meg az amputációtól, volt aki mellett hiába virasztottunk, a halál legyőzhetetlennek bizonyult. Sok álmatlan éjszakán töprengtünk azon mivel tudnánk kibővíteni tevékenységünket. A családot is bevontuk, hogy ne érezzék hiányunkat. A munkából barátság kovácsolódott. Egyre több ötlet született. Egy magyarországi alapítvánnyal közösen, vércukorszintmérést szerveztünk. Itt addig még nem volt rá példa. Ez az akció is hagyománnyá nőtte ki magát. Később kibővítettük a vércukorszint mérést koleszterin és triglicerid méréssel, életmód szaktanácsadással, elsősegélynyújtási tanácsokkal. Nagyon sok egyénnél találtunk magas vérnyomást, triglicerid, koleszterin vagy vércukorszintet. Ezek a betegek az alapítvány orvosától azonnali ellátásban részesültek, utánna családorvosukhoz voltak irányítva, ott folytatták a szükséges kivizsgálásokat és a megfelelő kezelést. Sajnos, a húszév munkája azt igazolja az emberek nem eleget foglalkoznak az egészségükkel. Fenntartással fogadják az önkéntességet. Nem használják ki az önkéntesek által felajánlott segítséget. Sokan megkérdőjelezik mennyit keresünk ezzel az akcióval. De nem adjuk fel! Egy sikeres akció után kifejezetten jó érzés tölt el, mintha egy nagy adóságtól szabadultam volna meg. A Nők egyesületével közösen, gyermeknapkor, a gyerekek körében tartottunk szűrővizsgálatot

Gyógyítani kötelesség, önkéntesnek lenni jó!

Ahogy telt az idő, a család terhe alól egy kicsit felmentődtem, a gyerekek nőttek, önnálóbbak lettek. Igy ismét maradt kevés időm, amit a Zöld Egyesület által szervezett akcióira szántam. Lejárt gyógyszert gyűjtöttünk be a lakósságtól, olajat, CD-t, elemet.

Aki elhozta a gyógyszereit az akcióra, leellenőriztük. Az érvényeseket vissza adtuk, a szavatosságukat vesztett gyógyszereket begyűjtöttük, megsemmisítésre.

Úgy érzem, a sok munkát kárpótolta valaki, mert felgyógultam egy ritka, reménytelen  betegségből, élvezhetem gyerekeim, családom szeretetét, ami még több erőt, biztatást nyújt újabb és újabb tevékenységre.

Jó tett helyébe jót várj!-ha nem is rögtön, de valamikor, valahol,  kamatozódik a tetteid eredménye. Önkéntesnek lenni jó!

 

Kisgyörgy Ágnes, Kézdivásárhely

 

---------------------------------------------------------------------------------- 

3. Laci bácsi

 

2010-ben érettségiztem az Ózdi József Attila Gimnáziumban. Osztálytársaimmal elhatároztuk, hogy néhány napra elmegyünk a Balatonra egy nagyot bulizni, megünnepelni a sikeres érettségit, és a továbbtanulás felvételi vizsgáinak eredményeit. A szezon közepén már nagyon nehéz szállást találni, 14 fő számára, egy helyen, ráadásul olcsón. Ezért Nevelőapám barátjához, Laci bácsihoz fordultam segítségért. Laci bácsi Zamárdiban lakik. Van egy utazási- és ingatlanirodája. Fantasztikus lehetőséget ajánlott számunkra Szántódon, ahol egy családi házban, a Balatonhoz közel, az egész csapatunk elfért, nagyon kedvező áron.

A bulizással telt néhány felhőtlen nap után, elmentem Laci bácsihoz, hogy megköszönjem a lehetőséget. Mikor megérkeztem, a rádiós szobájában találtam meg, ugyanis Laci bácsi hobbyja a rádióamatőrködés. Éppen egy német rádióamatőrrel beszélgetett. Miközben vártam a beszélgetés végét, alkalmam volt jól körülnézni a rádiós szobában. A szekrényben régi CB rádiók, különféle rádióamatőr berendezések, leharcolt kézi rádiók sorakoztak, sok más rádiós technikai eszközzel együtt. A falon oklevelek, rádióamatőr diplomák, és más bekeretezett elismerések árulkodtak tulajdonosuk sikeres életútjáról. Az ablakon kinézve, a tetőn nagy forgatható antenna volt, a kertben pedig egy hosszú huzal antenna szelte át a terepet, kb. 10 méter magasan. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet ez a sok technikai eszköz, a falon sorakozó elismerések, ezért beszélgetésbe elegyedtünk.

Laci bácsi Budapesten élt fiatal korában. Az 1970-es évek végén, amikor a CB rádiózás elterjedt Magyarországon, megalapította a Budai CB Klubot, mely az első hazai CB Klub volt, aki segélyhívások fogadását is megszervezte. Nekünk, mai huszonéves fiataloknak szinte elképzelhetetlen a mobiltelefon, az Internet nemléte és az, hogy a hétköznapi embereknek csak a vonalas telefon volt az egyetlen kommunikációs csatorna. A CB rádiózás, elsősorban a gazdasági tevékenységeket támogatta, annak az emberi élet mentésében rejlő lehetőségeket, és más össztársadalmi hasznosságát ismerte fel és aknázta ki a Budai CB Klub. CB rádión lehetett bejelentkezni a CB Központba, ahol 24 órás ügyeletben dolgoztak a Klub önkéntesei, és a beérkező segélyhívásokat azonnal továbbították a mentők, rendőrség, tűzoltóság felé.  A Laci bácsi által létrehozott mintára kezdtek el gomba módra szaporodni az országban a hasonló tevékenységű CB Klubok, akik a környékükön biztosították az azonnali segélyhívási lehetőséget az utakon és minden olyan más helyen, ahol még vonalas telefon sem volt abban az időben.

Időközben, Laci bácsi, CB rádiósból rádióamatőr lett, ami a Hírközlési Felügyeletnél tett vizsga alapján feljogosította arra, hogy már amatőr rádiót is üzemeltetve, külföldre is rádiózhasson.  Laci bácsi, 1988-ban véglegesen Zamárdiba költözött. Itt is hamar megtalálta azt a lehetőséget, ahol embertársainak önzetlenül segítséget tud nyújtani. Kérdésemre, hogy mi motiválta az önkéntes segítségnyújtásra, elmondta, hogy számára nem tudatos az az ellenállhatatlan késztetés, ami abba az irányba hajtja, hogy segítsen a bajbajutott embereken. 

Mint a Balatonhoz költözött új vállalkozónak, aki új egzisztenciáját építi, új lakóhelyén, a legkisebb gondja is nagyobb lehetett volna annál, hogy azzal az egyébként tarthatatlan állapot feloldásával kezdjen el foglakozni, ami a Zamárdi több kilométeres szabad strandján uralkodott, esetenként még az ott nyaralók életét is veszélyeztetve.  A több kilométeres partszakaszon, a parttól távolabb, kb. 500 méterenként volt vonalas telefon, ezáltal segélyhívási lehetőség.  Katasztrofális volt a telefonhelyzet. A telefonokat rendszeresen tönkretették a kirablás által, a működő telefonoknál pedig hosszú sorokban várakoztak az emberek. Vízi balesetet szenvedettek mentése, ellátása, fürdőzés során szerzett sérülések ellátása, parti rosszullétek szakszerű kezelése, a hosszú partszakaszon elkóborolt gyerekek keresése, a parton portyázó tolvajok azonnali megfogása, elijesztése, mind olyan feladatok voltak, melyeket csak a kommunikációs rendszer fejlesztésével lehetett megoldani.

Laci bácsi létrehozta az SOS Zamárdi Regionális Segélyhívó Alapítványt. Az együttműködésre hajlandó parton dolgozó embereket, mozgóárusokat, vendéglátósokat, újságárusokat, vízi-bicikliseket megtanította a kézi rádió kezelésére, mellyel gombnyomásra lehetett bejelentkezni a parton lévő központi rádióállomásra és azonnali segítséget lehetett kérni. A segélyhívó helyeket figyelemfelkeltő feliratozással látta el. Kijárta azt is, hogy az Alapítványnak közvetlen rádiókapcsolata lehessen a mentők, rendőrség, tűzoltóság siófoki parancsnokságával és vízi-rendészettel. A rádiós rendszer a lakásában is telepítve volt, ahol még MÁV vonala és a Polgári Védelemhez közvetlenül csatlakozó kommunikációja is volt, vészhelyzet, baleset esetére.  Az országban egyedülálló volt ez az önkéntességen alapuló hírrendszer.  

A parti mentés megszervezése után természetesen mutatkozott a késztetés arra, hogy a vízen is legyen ügyelet. Az Alapítvány, a megyei Rendőrfőkapitány támogatásával a Balatoni Vízi-rendészet Parancsnokságától kapott egy kis motoros csónakot, amellyel az önkéntesek reggeltől estig, rendszeresen cirkáltak azon vízmélységnél, ahol már kezd veszélyessé válni a fürdőzés, matracozás, vízi-biciklizés.                                                                                                                                                                 Az Alapítvány kizárólag a támogatásokból, adományokból és pályázatokon szerzett pénzekből tartotta fenn magát, amelyek megszerzése már önmagában jelentős feladat volt.

Az Alapítvány felvette a kapcsolatot a debreceni mentőszolgálat orvosaival, akik a szezonban 2 heti váltással vállalták, hogy a parton telepített konténerben, orvosi felügyeletet látnak el egész nap. Sikerült több part menti vállalkozó támogatását kivívnia, akik ezért cserébe szállást és teljes ellátást biztosítottak az orvos egész családjának.                                                                                                           Az Alapítvány sikeres működése kapcsán, a Zamárdi partszakaszon rendszeres, évi 6-7 halálos kimenetelű balesetek száma a nullára csökkent. A fürdőzés során sérülteket az orvosok azonnal ellátták, ha szükséges volt, gombnyomásra mentőt hívtak, az elkóborolt gyerekeket megtalálták, a parti tolvajokat elfogták. Nem egy esetben mentettek vízből, újraélesztettek a mentők érkezéséig.     De Laci bácsi üldözött ámokfutót is az autópályán, akit a folyamatos, a járőrautókkal történő kommunikáció segítségével rendőri kordonba hajszolt. A Zamárdi településhez tartozó főútvonal szakaszon, elsőként érkezett a balesetek helyszínére, biztosította a helyszínt, lezárta az utat, sőt nem egy alkalommal, Laci bácsi megítélése alapján a mentők, már a megérkezésük előtt helikoptert rendeltek a baleset helyszínére. Ekkora bizalom és tisztelet övezte önkéntes tevékenységét.

Hamarosan külföldön, elsősorban Németországban is kisebb híre ment az Alapítvány munkájának, egyben a biztonságos üdülési lehetőségnek, és tény, hogy ezért családok tucatjai jártak vissza minden évben Zamárdiba. Külföldi nyaralók, különleges kérésekkel is rendszeresen megkeresték Laci bácsit, ha például kifosztották Őket, ellopták az autójukat, vagy más olyan problémájukat kellett megoldani, melyhez helyi ismeretség, vagy jó tolmácsra volt szükség.

Ha Laci bácsi, csak ezzel foglalkozott volna, akkor is bőven kitöltötte volna az egész napját, de ne feledjük, hogy Ő is egy balatoni vállalkozó volt, aki egy utazási irodát vezetett, és akinek a 3 hónapos szezonban kell megkeresnie az egész évi kenyérre való javát. A lelkesedés azonban legyűrte a fáradtságot, a segélyhívó központ még éjjel is üzemelt.

Ősztől, tavaszig is nyughatatlan volt. A helyi Polgárőrség tagjaival járta rendszeresen, a gyakran kifosztás sorsára jutó magára hagyott nyaralókat, elriasztva a betörésre készülő embereket. A legveszélyesebb feladatot az 1989-es romániai forradalom során vállalta fel. Önkéntesként, segélykonvojokat kísért rádiós biztosítással, amatőrrádión tartva a kapcsolatot a hazai koordinációs központtal.  Az Alapítvány önkénteseként, részt vett az 1998-as „nagy lengyel árvíz” nemzetközi mentőakciójában.  Laci bácsi biztosította az összeköttetést, amatőrrádión, a hazai Igazgatósággal. Részt vett az 2000-es „nagy tiszai árvíz” mentési munkáiban, ahol a mentőcsapatok közötti állandó kommunikációt biztosította.  2001-ben, önkéntesként, elvégezte az ENSZ Kutató-, mentő, mentésvezető tanfolyamot. 

A mobiltelefonok elterjedésével az Alapítvány segélyhívó rendszere kezdte aktualitását veszteni. Ezért Laci bácsi az Alapítvány technikai és szakmai lehetőségeit más irányba összpontosította.                                                                                                                          Nagyobb katasztrófák esetében a mentés legfontosabb láncszeme a hírközlés. Manapság is láthatjuk, hogy a Földön történő jelentősebb katasztrófák esetén megszűnik minden modern kommunikáció, ezáltal nehezítve az operatív segítségnyújtást. Laci bácsi volt ez a láncszem, de legfőképpen még abban az időben, amikor még mobiltelefon és Internet sem volt. De a híradásokból tudhatjuk, hogy manapság is, már egy közepes erősségű földrengés esetén is hosszú időre megszűnik a telefon és Internet szolgáltatás, ezáltal a mentés gyakran teljesen ellehetetlenül, lásd a Haiti, vagy a legutóbbi Új-zélandi katasztrófát. Ilyen katasztrófák sajnos a Föld bármely pontján előfordulhatnak, így Magyarországon is. Ennek kezelésére nagyon hasznos, ha létezik egy olyan, bár szunnyadó, de bármikor bevethető lehetőség, ami speciális lehetőségivel, gyakorlott önkénteseivel képes  támogatni a hivatalos szervek munkáját.

Laci bácsi a Katasztrófa Védelem, három megyei Igazgatóságával kötött együttműködési szerződést.  Az Alapítvány rádióamatőrei bebizonyították, hogy a legextrémebb helyzetekben is tudnak stabil rádiókapcsolatot tartani, akár több száz kilométerre is. Ennek valóban csak a legnagyobb katasztrófa helyzetekben van jelentősége, amikor már minden kommunikáció, mobiltelefon, Internet-szolgáltatás, áramellátás megszűnik. Képesek voltak egy kis bőröndben lévő technikai eszközzel, tartós, hosszú távú összeköttetést teremteni. Az Alapítvány ezért rendszeresen részt vett a Katasztrófa Védelem gyakorlatain, ahol kivívta a szakértők elismerését is, akik számítottak a további együttműködésre, és az Alapítványt külföldi gyakorlatokra is meghívták.

A világválság azonban olyan hatással volt az Alapítvány pénz bevételeire, amely kezdett komoly nehézséget okozni az önként vállalt tevékenység adományokból történő finanszírozására.                                                                                                                                                                     Laci bácsi azonban nyughatatlan volt. Korábbi tevékenységét hozzácsatolta az orvos felesége által már korábban létrehozott a Medicina Alapítványhoz, amely az egészséges életmód terjesztését tűzte zászlajára. E mellett adományokat gyűjtöttek a rászorulók ingyenes gyógyszer ellátására és számos más humanitárius tevékenységhez.  Ennek keretében együttműködési szerződést kötött az Afrikai- Magyar Egyesülettel, melynek kapcsán megkezdték az adományok gyűjtését, magyar orvos csoportok egy-egy hónapos Kongói Köztársaságba irányuló humanitárius segítségnyújtásához.

Lelkesen mutatta a köszönőlevelek, elismerések tucatjait, az Alapítvány tevékenységéről megjelent cikkek szépen rendbe gyűjtött, albumba rendezett sorát. A legbüszkébb azonban azokra a hálás köszönőlevelekre, amelyeket az Alapítvány egy-egy emberi élet megmentéséért kapott.  Büszkén mutatta a két csodálatos lány unokájának fényképeit. Talán a korral is jár, hogy a gyerekek felé nyitott új ötletével is. A Hírközlési Felügyelettől engedélyt kapott egy olyan rádióamatőr állomás üzemeltetésére, ahol, felügyelet mellett, az általános iskolás gyerekek, a hatósági rádióamatőr vizsga nélkül is ismerkedhetnek a rádiózás gyakorlatával. A Zamárdi szabad strandon rendszeresen tartanak a rádióamatőr tevékenységet népszerűsítő bemutatókat.                                                                              Laci bácsinak, természetesen lánya, és veje is rádióamatőr, akik aktív szerep töltenek be az Alapítvány munkájában.                                                                                                                                                        Elmesélte, hogy az SOS Zamárdi Regionális Segélyhívó Alapítvány 2011. június 13-án lesz majd 20 éves. Laci bácsi, ezen a napon tölti be 66. életévét.

Beszélgetésünk a végéhez közeledet. Elmesélte az egész 35 évet, amióta önkéntes tevékenységét végzi. Sok érdekes és kalandos, fontos részlet kimaradt ebből az írásomból. Óriási tisztelettel néztem erre az emberre, aki egész életében kereste a lehetőségét és meg is valósította, hogy önkéntesként, minden ellenszolgáltatás nélkül, belső késztetésből segíthessen az embereken. Szerettem volna valami frappánsat és szépet mondani, amellyel kifejezem tiszteletemet, de csak egy idétlen közhely hagyta el a számat: „Maga egy nagyon rendes ember Laci bácsi….”.   Rám nézett, és tekintetében már láttam, hogy a gondolataiban már én leszek az Alapítvány új önkéntese. Ha már az Ő családjukban hagyomány az önkéntesség, akkor a mi családunkban is azzá válhat, hiszen Nevelőapám ennek az Alapítványnak a kezdetek óta, a híradástechnikai szakértője.                                                                                                                                                           Nem azért mesélte el az elmúlt 35 évét, hogy büszkélkedjen, hanem azért, hogy belőlem is önkéntest faragjon, ráérezzek az önkéntes tevékenység, a lelket gyönyörködtető, a társadalom számára pedig, elengedhetetlen jelentőségére.

Molnár Máté

Megjegyzés: Írásom az abban szereplő Bartha László, Zamárdiban élő lakosról szólt, aki hozzájárult az írásomban szereplő adatok és információk közléséhez. Megerősítette, az általam leírt adatok és információk dokumentált hitelességét, tényszerűségét, valós voltát.

 ---------------------------------------------------------------------------------

  

 

2. Mosonyi Erzsébet 

A kezdet 

Mosonyi Erzsébet vagyok Békéscsabáról.Születésem óta valahogy rengeteg ellentmondás lett a lelkembe festve. Sok luxustehetség és sok minden, nem, ami általában sokaknak magától értetődő lenne. Ezek együttesen kreativitásra kényszerítenek, adnak egyfajta sorsot, egy tipikus életutat valahol a luxus hotel és a híd alatt alvás között. De nem bánom, mert így az életnek van értelme, terjedelme és tartalma. Szeretem azt a gazdagságot, ami a művészetben, a kreativitásban és az emberek személyében rejlik. És szeretek játszani, nevetni, ezek  megfizethetetlenek és mindig a dolgok fölé emelnek!

 2006 nyarán a Művészetek völgyében találkoztam a Taita alapítvánnyal. Az alapítvány támogatja a pilisi árvaház, gyermekotthon lakóit, és ami leginkább vonzóvá tette az önkéntességet számomra az - az, hogy a Taita alapítványnak van kint Afrikában, Kenyában árvaháza, ahova toboroztak önkénteseket.

 Persze azonnal igent mondtam, de hosszú út vezetett a tényleges indulásig, hiszen az alapítvány felkészíti az önkénteseket a kinti világra, életre.

 Volt néhány pillanat, amikor az elhatározás megingott, de látva az alapítvány fényképeit a gyerekekről a kinti „életről”, beszámoló a már kint járt önkéntestől, mind erősebbé vált az érzés hogy mennem kell és foglalkoznom a kint gyerekekkel. Egyedül vágtam neki, mert a társam lemondta utolsó pillanatban, de az alapítványtól minden segítséget megkaptam, amit csak lehetett. Felvettem a sok védőoltást, és eljött a pillanat 2007.03.03., amikor a gépem felszállt és azon kaptam magam, hogy repülök Afrikába! Egy számomra idegen világba ahol gyerekek várnak azért, hogy tanítsam, szeressem őket és velük legyek!

 Megérkeztem…. És… elkezdődött!!

AFRIKA – KENYA

BURAI MISSIO

Nappal úgy érezzük, mintha fenn élnénk a nap közelébe, a kora reggelek és az esték áttetszők, az éjjelek sötétek és félelmetesek. A holdat szinte meg lehet érinteni a kezünkkel.

Taita Hillsen, a gigászi Kilimandzsáró havas csúcsai alatt, közel az egyenlítőhöz. Ott, ahol az ember elkapja Afrika ritmusát, és ráébred, hogy ugyan ez a ritmusa szíve zenéjének. Itt lehet leckét venni a csendből, nyugalomból. Alkalmazkodni kell a szélhez, a táj színeihez, a szagokhoz, ezek együttesének üteméhez.

Itt visszaszerezhetjük méltóságunkat, és meg tudjuk mennyit, érünk, mint ember. Amikor ezt megtesszük, újra szabadnak érezhetjük magunkat!

JAMBO, KARIBU KENYA!

Öt szomszéd, de egy sem barát!

Kenyát Szudán, Uganda, Etiópia, Szomália, Tanzánia veszi körül. A szomszédos országokkal nincs jóban, szerencsére Kenya keleti oldalát az Indiai Óceán határolja, amit turisztikai szempontból nagyon jól ki tud használni. Az ottani Mombassa nevű várost szintén Kenya fővárosának emlegetik. Hiszen Mombassa a legnagyobb vízi kereskedelmi és hajózási pontja Kenyának az 1900-as évek óta.

Nem mellékes, hogy az óceán parti városok a turisták kedvelt helyei, és Kenya legnagyobb erődje is ide épült. A Fort Jesus erőd, melyet a portugálok építettek. Az óceán partja gyönyörű vakítóan fehér homok és pálmafák övezik. Télen kb.25Cfokos a vize.

Miután megérkeztem, a Jomo Kenyatta nemzetközi repülőtérre, ahhoz, hogy eljussak Taitára végig, kell autózni Nairobin. A város szívében, van a buszállomás, ahol fel lehet szállni a buszra, ami a szélrózsa minden irányába elvisz. Mármint ahol egyáltalán van út, mert ilyen nem sok van.

Nairobi nagyon vegyes, hiszen van szép európai negyede is de, leginkább nyomor negyedeket lehet látni. A buszok sem európaiak, nincs ablaküveg, rozogák és legfőképpen félelmet keltenek az utazás minden pillanatában. De végig az úton ez feledésbe merül, mert a táj, a levegő, a ránk nehezedő vöröses por olyan mintha egy mesébe csöppentünk volna. Olvastunk már erről de, amikor saját szemünkkel látjuk, és érezzük…..

Meleg van, fáradt vagyok 18 órája úton, már éhes és szomjas vagyok, de csak ámulok, és némán tűrőm, ahogy a por megtelepszik a bőrömön, szinte csípi a szél az arcom, mert valami olyan érint meg legbelül, amit még soha nem éreztem.

Ott ültem a buszon, és rájöttem, kiléptem egy világból és egy másikba érkeztem. És végre eljutott a tudatomig, hogy magam mögött hagytam a civilizációt, a városok zaját, rohanását, annak minden luxusát és a természet gyermekévé válhatok.

 

 

Az úton, ami Voi felé vezet, és 6 órás csak egy megálló van. Ez a busz Nairobi és Mombassa között jár naponta egyszer, mivel közel 9 órás út.

De ez a 6 órás út vadregényes tájon vezet végig, ahol Kenya káprázatos sokszínűsége mellett látni lehet a mind az öt nagyvadat (Big Five) amiről Kenya híres. Egy ilyen úton Afrika végtelen fennsíkjainak szépsége, az ősi kultúrák, és a bennszülöttek örökségeivel utazunk együtt.

Voiba érkezvén már kellőképpen kimerült, szomjas és poros vagyok. Úgy gondoltam végig az úton, hogy egy városba érkezünk, és hozzá fantáziáltam az európai városok képét. Azonban amikor megérkeztünk, először szóhoz sem jutottam a látványtól, és csak utána jött a rémület érzése. Azt hittem én is, hogy megérkeztem, valamelyik utcában (bár itt olyan nem létezik) ott lesz az árvaház, ami az úti célom vége.

És nem!

Innen még az a bizonyos jármű, amit Matatunak hívnak, az visz fel Burába, ahol az árvaház és 2 hónapos tartózkodási helyem lesz.

Már Voi is ijesztő, mi vár rám ott?

Ezek a kétségbe esés első gondolatai voltak, hiszen nem egész 24 óra leforgása alatt egy teljesen más, számomra idegen világba csöppentem. Amiben társult a szépség, és a borzalom egyaránt! De rájöttem, itt nem kellenek válaszok a kérdéseinkre, sőt talán kérdések sem mely eredményhez vezet, itt Afrikában olykor az élet más utat talál a megoldáshoz.

A Matatuk félelmetes járgányok, náluk csak a driverek, akik füvet rágnak és nincs vezetői engedélyük, és maga az utazás körülményei rosszabbak. Kecskék és egyéb állatok között, alatt, mellett ülve, úttalan utakon átvezet, egy 2 órás hegyi rémület fel Burába, a faluba. Mikor ott kiszálltam, és megláttam a falut, az árvaházat, sírva fakadtam. Pedig akkor még azt hittem, hogy majd jót eszek, mert éhes voltam, letusolok és pihenek. Ebben a pillanatban szakadni kezdett az eső, a sok sárga por, sárként folyt le rólam, húztam a 47 kilós bőröndöm még vagy 600 métert a házig, amiben a saját dolgaim mindössze pár kilót tettek ki a többit a gyerekeknek vittem, és amikor beléptem a szobámba és megláttam a szobatársam….

Összeomlottam!

Társtalannak éreztem magam, félelmetes erővel tört rám a kétségbeesés és a magány! Hol a szobám? Hol az ágyam a tv-m? Telefonálni akartam a barátnőmnek, de eszembe jutott, hogy nincs áram csak ritkán a faluban, és vészhelyzetre kell a telefon

Éppen vacsoraidőre érkeztem és vendéglátóim látva az állapotom, nem is nagyon mutatkoztak, csak az apáca hozta be a vacsorám. A nemzeti ételüket készítették nekem, Ugalit (sós vízben főtt kukoricadara) ami egyébként a mindennapi ételük is, hiszen pár fillérből megvan, és csak ezt tudják megfizetni. Ehetetlen!

Elgondolkodtam azon, hogy lehet a leggyorsabban hazajutni innen, nincs áram, vezetékes víz, és bármilyen furcsa is, de ijesztő volt, hogy mindenki fekete. Ezt is nehéz megszoknia a szemnek. A szegénység új fogalmat nyert gondolataimban, és mivel nagyon fáradt voltam ezen, gondolatokkal aludtam el ruhástól, éhesen, koszosan. Másnap napsütésre ébredtem, és amikor kimerészkedtem a szobámból, megláttam azt, amiért jöttem.

A gyerekeket!

Örültek Nekem, és bár előző nap meglehetősen hisztis viselkedésem volt, nem számított Nekik, egyszerre üdvözöltek és örültek Nekem.

Salama Mosóka!

Szégyelltem magam, a szívem majd meg szakadt, ebben a pillanatban elfelejtettem a civilizációt, áramot, fürdőszobát és csak a gyerekeket láttam, a tájat, és éreztem, ahogy a szeretetük megérint. Könnyeztem, de ezek már örömkönnyek, voltak, azért, hogy itt lehetek velük, köztük élhetek egy ideig.

Nagyon nehéz időszak következett, nekiláttam, amiért jöttem. Tanítani, bár eszközök nem voltak, sem iskola, sem óvoda, a gyerekek vadak voltak, nem tudtak szocializálódni. Egy apáca és egy asszony dolgozott a gyerek mellett és Én. A 2 hónapostól a 16 évesig éltek itt gyerekek. Maláriásak és alultápláltak voltak. Egy gyerek élelmezésére 2500 Ft, jut, egy hónapra. Rájöttem, hogy nem hagyományos módon kell tanítani őket és a legfontosabb, hogy nem elég csak tanítanom.

Körbenéztem és ráébredtem, meg kell tanítanom a szeretetet, a játék élvezetét, a higiéniát, építeni kell, a földeken segítenem, és az ő módszereikkel, nem a civilizált világéval. Nekem mindez nagyon új volt, és voltak hullámvölgyeim, éheztem, a lelkem megtelt fájdalommal, sajnálattal, de amikor meséltem, főztem és az alapítvány segítségével mely itt nagyon sokat ért, hozzáláttam a munkához, megteremteni azt, ami minimálisan élhetővé teszi ezeknek a gyerekeknek a mindennapjait, az, mérhetetlen örömmel töltött el.

Kifestettem a gyerekszobát, konyhát, óvodát építettünk, szüreteltem kapáltam, tanítottam, játszottam, de ami itt a legfontosabb ezeknek az árva gyerekeknek SZERETTEM Őket. A vadságukból megszelídültek, a szeretet olyan erőt adott nekik és az, hogy érezték törődnek velük, hogy egyre kevésbé betegedtek meg.

Innentől felelős lettem értük!

Ahogy telt az idő, már a bennszülöttek is befogadtak, sem a falu, sem a város nem volt ijesztő, sőt kedveltem bematatuzni a városba, szerettem piacozni, beszélgetni az emberekkel. Megértettem a kultúrájukat, életüket. Már Ők sem a fehér embert látták bennem, egyre több barát vett körül és nem maradt már idegen a környéken. Amerre mentem mindenhol a Habari Gani? (hogy vagy?) hangzott felém és bátran kérdeztem én is vissza. Már nem féltem az emberektől, a sötéttől, ismertem az éjszaka zajait, tudtam, mikor van 1 perc az esőig, mit lehet megenni, és mit nem. Felvettem a kultúrájuk egy részét, kézzel ettem, ahogy ők is, viszont én is adtam a mi kultúránkból azt, ami szükséges. Kézmosás, esti mese mindennap, és a jó éjt puszi!! Kenya kultúrájában nem hagyomány a puszit, náluk egy speciális kézfogás helyettesíti azt. Sokat tanultunk egymástól, ez minden nap boldogabbá tett mindenkit, és oly távolinak tűnt már az érkezésemkor rám nehezedő pánik, félelem ettől a világtól.

Coelho szerint, a legfontosabb találkozásokat a lelkek, előre megbeszélik egymással és akkor még a testek nem is, találkoztak.

Így volt ez az én életemben is mielőtt kimentem volna Kenyába.

Legértékesebb az emberi segítség!

Nekem, mint önkéntesnek az árvaházban eltöltött idők, életem egyik legnagyobb élménye volt, ahol megtanultam, mi az életben a legfontosabb, miért érdemes élni és talán meghalni is!

Ez nem más, mint az önzetlen SZERETET!

Mint minden önkéntesnek meg kell küzdenünk olyan élethelyzetekkel, amiket nem is ismerünk igazán. Az éhezés, a nélkülözés a betegségek, az a fajta szomorúság és fájdalom a lelkünkben, amik mint egy vírus szép lassan a kint töltött idő alatt beszivárognak a bőrünkön át a lelkünkig, mélyen beleégnek a szívünkbe. Ezt hordozzuk egy életen át, néhányszor arra ébredünk itthon az ágyunkban, hogy nevén szólítjuk a gyerekeket, nincs nap, ünnep, amikor ne imádkoznánk még mi, nem istenhívők is értük.

Mert nem csak kultúrát, de olyan szeretet kaptam, tanulhattam meg tőlük, ami a mi beteg társadalmunkban már szinte nem is létezik.

Coelho szerint mindenkinek van egy Zahírja!

A Zahír egy látható, jelenlévő valami, amit nem lehet nem észrevenni. Valami vagy Valaki, amivel vagy akivel, ha egyszer kapcsolatba kerülünk, lassacskán elárasztja az elménket, míg végül már semmi másra nem tudunk gondolni.

Ez lehet: Szentség, vagy Őrület!

Mindenki életében létezik, csak nehéz rátalálni.

Milyen furcsa, szerencsés vagyok Én megtaláltam. Itt Afrikában, Kenyában a Taita hegység vadregényes és mérhetetlenül szegény, falujában, Burában.

Egész Afrikát, de legfőképpen azt a gyerekeket, akik nem ismerhették meg milyen az anyai ölelés, szeretet, milyen érzés, ha megpuszilják, átölelik, vigasztalják.

Minden gyermeket szerettem, de mint minden önkéntesnek nekem is megvolt az a gyermek, aki a szívemhez nőtt, akivel különlegessé vált a kapcsolatunk, és akit sikerült el is kényeztetnem.

Ő Péterke!

Alapítványunk a Taita alapítvány hosszú évek óta  folyamatosan dolgozik értük kint és  itthon is. Ez a sok munka, és a kint töltött kemény idő meghozta eredményét. Az életkörülményeik javultak, az orvosi ellátásra és élelmezésre folyamatosan tudunk anyagi forrást biztosítani. Megtanulták, szeretni egymást, játszani és boldogabban élnek. Én is, aki valamilyen módon részese lehetek ennek! Sokan itthonról segítik a munkát, Én személy szerint szívesen tartózkodom kint, és élek velük. Ma már meg sem tudnám mondani ki tanult kitől, ki tanított kit, egyet viszont biztosan tudok az életem megváltozott, az értékrendem átalakult, más ember lettem. Az önzetlen SZERETET szó teljesen új értelmezést nyert az életemben, sok mindent másképp látok és értékelek. Afrika gyönyörű és egyben fájdalmas a léleknek és a szemnek!

Ez sajnos megvisel mindenkit, testileg és lelkileg is, de ahogy az elején idéztem Karen Blixent, Én mélyen beszippantottam Afrika ízét.

ASANTA SANA KENYA!

-------------------------------------------------------------------------------

1. Bondár Mónika

Bondár Mónika vagyok,36 éves, gyulai lakos. Harmadik éves vagyok a gyulai Szent István Egyetem Egészségügyi és Környezetegészségügyi Intézet szociális munka levelező szakán. 2009-ben egyik tanárnőnk ismertette azt a lehetőséget velünk, hogy a Független Egyesület nevű civil szervezet önkéntes képzést indít. Feliratkoztunk rá elég sokan, kaptunk egy időpontot, ahol személyes elbeszélgetésen vettünk részt. A nappali és a levelezős hallgatók közül 15-en kerültünk be a képzésbe, amit 2010.márciusában fejeztünk be. Ez alatt 112órás elméleti és 36 órás gyakorlati oktatásban részesültünk. Én magam azóta is lelkes önkéntes vagyok. Az Egyesület Bulisegély szolgáltatás keretében járja péntek, szombat éjszaka a környék szórakozóhelyeit, ahol tesztek kitöltése után egy óvszert kapnak a fiatalok,a szolgáltatás szlogenje:Biztonságos táncolás,biztonságos szex. A tesztek nikotinról, alkoholról, drogokról szólnak, ezáltal gyarapodik elméleti tudásuk, ha kérdéseik vannak, természetesen tudásunkhoz mérten válaszolunk.Nagyobb gyulai rendezvényekre is kapunk meghívást. Van még nálunk szőlőcukor, pezsgőtabletta, figyelünk az esetleges partydrogok használóira, hogy elég folyadékot fogyasszanak, ha látjuk rajtuk a szerhasználatot. Eleinte furcsa volt, hogy ami nekem természetes, az másban megütközést kelt! Ezen a következő, többször elhangzott párbeszédet értem:

-Helló, te mit csinálsz itt?

 

-Dolgozom. Önkéntesként az Egyesületnél.

 

-Mennyit kapsz ezért, hogy itt vagy?

 

-Mondom, önkéntes vagyok.

 

-Jó, azt értem, de mit fizetnek?

 

Most már csak mosolygok rajta, és az ismerősök is elkönyvelték a szokásos őrültségeim közzé. Pedig csak el kellene gondolkoznia mindenkinek, hogy nem-e esne jól neki, hogy ha valaki önzetlenül segít rajta? Ha igen, ő nem tenné ezt meg másokért? Mindegy, hogy adományt adunk megunt ruháink, cipőink formájában, vagy beállunk a levest osztók közzé, ülünk korházi ágyakon, megfogunk egy kezet, hogy átsegítsünk valakit az utca másik oldalára… és sorolhatnám! A lényeg azon van, hogy van mindenkiben olyan plusz, ami talán másban nincs, és ezt bátran, önzetlenül odaadhatjuk azoknak, akiknek szüksége van rá. Dolgozom, iskolába járok, egyedül nevelem a 13 éves fiam, mégis van időm, mert akarom, hogy legyen, arra, hogy önkéntes legyek.